Június 14-én lenne Darvas Iván százesztendős, Várkonyi május 13-án lett volna száztizenhárom. 1946-ban találkoztak először, Várkonyinak, a Művész Színház igazgatójának Rátkai Márton hívta föl a figyelmét a színinövendék Darvas Szilárdra (utóbb az is Várkonyi volt, aki a humorista-konferanszié Darvas Szilárd nevének védelmében az Iván nevet adta a színésznek), jó lenne Orfeusz szerepére Anouilh drámájában. A Film Színház Muzsikában megjelent, fent idézett írásban így folytatta Várkonyi az első találkozásokról szólva: „Határozottan vonzó. Szőke, vékonycsontú, nyurga fiú, személyiség, personality, ahogy az angolok mondják. Érdekes… Ügyetlen. De rendelkezik a »presence«, a jelenlét tudományával… Vagy százszor ültem vele szemben Anouilh Euridikéjében, mint »Esőkabátos«… némán figyeltem, hogy rohan a végzetes halálos szerelem felé. Néznem kellett szerepem szerint. Hosszan. Könnyű dolgom volt. Ezzel a fiatalemberrel pillanatok alatt születik meg a legjobb színpadi kapcsolat.”
Darvas a Művész Színház tagja lett, többek között a Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovját játszotta kettős szereposztásban Várkonyival, és sok mást, vígjátéki figurát, karakterszerepet, hőst egyaránt.
„Ez volt az ifjúság. Ott lettem színész” – idézte föl Darvas a Művész Színházról szóló kötetben.
Ám jött az államosítás, a Művész Színház kétségtelen diadalútja kényszerűen véget ért, Darvast a Madách Színház szerződtette, fontos szerepek várták Rómeótól a Három nővér Tuzenbachjáig és Don César de Bazan A királyasszony lovagjában. A fiatal színészre nemcsak a színház figyelt föl, hanem a mozi is, és amikor Makk Károlynál förgetegesen eljátszotta Liliomfit, egymás után jöttek az újabb filmszerepek. Kora egyik legnépszerűbb, sokat foglalkoztatott színésze lett. Karrierje egyenesen ívelt volna fölfelé, ha nem jön ötvenhat, s a korabeli megítélés szerint nem sodródik a rossz oldalra…
1957-ben cinikusan még kivárták a Gerolsteini kaland forgatásának befejezését, csak azután mentek érte házkutatási paranccsal civilbe bújt nyomozók, hogy a kocsi a Gyűjtőbe vigye…
Részvételéért a forradalomban az ítélet harminckét hónap börtön. Két évet – ahogy mondta – abban a cellában töltött, ahonnan bátyját kiszabadította… Szabadulása után hosszú évekig nem állhatott színpadra, metróépítésnél volt segédmunkás, majd egy kézműipari szövetkezetnél műanyagfröccsöntő, örökre eltiltották a színi pályától, hogy majd négyévnyi küzdelem után mégis visszatérhessen. Először Miskolcon játszhatott, majd a József Attila Színházban várta Osztrovszkij Hozományvadászának, Szomory II. Józsefének főszerepe és újra Anouilh, mint hajdan a Művész Színházban, de ezúttal már Becket, avagy az Isten becsülete, s persze olyan komédia is, mint az Imádok férjhez menni Váradi Hédi és Bodrogi Gyula partnereként.
Azután ismét Várkonyi, a Vígszínház főrendezője, majd igazgató-főrendezője szerződtette Darvast. És újra együtt a színpadon is. 1965-öt írtunk, majd húsz év telt el az Euridike óta. És Arthur Miller Közjáték Vichyben című előadásában Darvas von Berg herceget, Várkonyi Leducöt, az orvost játssza. Várkonyi így írt erről: „A sínek újra találkoznak, mint párhuzamosok a végtelenben. Horvai rendezésében ülünk a Közjáték Vichyben pokoli kínpadján. Van két fényképem. Az Euridikében profilban egymással szemben. A Vichyben ugyanúgy. De furcsa. Iván halántéka őszül. No, az én dús hajam se a régi. Csak a színház iránt érzett szerelmünk az. És most is értjük egymást ott, a színpadon… Aztán néha veszekszünk és gyilkoljuk egymást. Ahogy illik. A színházat két érzelem élteti: a szerelem és a gyűlölet. Gyilkosa – a közöny.”
Közöny nincs, nem is volt pályájukon soha. Csak élet-halál harc a nagybetűs Színházért, a Színjátszásért.
Gondoljunk csak Dürrenmatt A fizikusokjára, amelyben Várkonyi Möbiust, Darvas Newtont alakította, s mellettük Einstein szerepét Tomanek Nándor. És a nagy komédiai találkozások: Várkonyi A testőrt rendezte, s nem sokra rá a Szerelem, ó!-t, Murray Schisgal abszurd vígjátékát.
„Micsoda »színész« volt – írta Várkonyi –, minden ízében. Fess és roggyant, ripacs és ember, szerelmes, hiú, szerencsétlen és diadalmas."
Majd így folytatta: „Emlékszik, Éva? (Ruttkai – R. K.) Istenien érezték magukat. A közönség is. Nagyon szerette volna ezt a két színészt az öreg monoklis Molnár. A Szerelem, ó!-ban a gyámoltalanság és tehetetlenség végesete, az életből ki- és visszalépő senki és valaki. Darvas egyik remeklése volt. De jó lenne újra megnézni televízión. Ó, bocsánat! Nem lehet. Nem vették fel.”
Igen, Darvas abban A testőrben megmutatott, eljátszott mindent, amit a színészetről tudni kell, a színészlét minden dicsőségét és bukását, gyönyörűségét és fájdalmát, megmutatta, mivé lesz az ember, amikor színpadra lép, mivé lesz a színészet, amikor lekerül a maszk, a színész lemegy az életet jelentő deszkákról.
Rádiófelvételen Ruttkai Évával 1975-ben
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Fölidéződik Darvas másfajta arca is, életművének egyik csúcsteljesítménye Popriscsin az Egy őrült naplója című monodrámában. Egyszemélyes színház az orosz kishivatalnok históriája szobája zárt magányában, szenvedélyeivel és szenvedésével, magára ismerésével és magába fordulásával, álmaival és démonaival, a föltámadó, majd egyre inkább elhatalmasodó tébollyal, ahogy fémkeretes szemüvegében asztalánál ült, kezében a lúdtollal, amelyet időnként megfaragott, a füle mögé tűzött, írta egyre zavarodottabb sorait, lázas őrületben hallgatta a kutyák szavát, betűzte leveleiket, aztán amikor bántva érezte magát, a tükörbe csapott, hogy végül csupasz zárkájában, kényszerzubbonyban könyörögjön emberségért… az előadás véget ért, és a színész a függöny előtt leemelte kopasz parókáját.
Popriscsin az Egy őrült naplója előadásában, Pesti Színház, 1966
Fotó: Fortepan/Adományozó: Magyar Hírek szerkesztőség
Egyedül a színpadon, jó idővel később a József Attila Színház Gaál Erzsébet Stúdiójában Kertész Imre Sorstalanságának részleteit olvasta. Hetvenhét évesen egy haláltábort megjárt kamasz történetét Auschwitzról, a túlélésről, az életről. Darvas olvasott, szinte maga elé, szinte szenvtelenül, mégis tisztelettel, megrendülve és megrendítőn, nem játszott, olvasott, tudta, ez a legtöbb, amit tehet.
De ezt Várkonyi már nem láthatta, nem hallhatta, ahogy a többit sem, ami közös útjuk lezárultával történt. Nem tudhatta, hogy Darvas Iván néhány esztendőt még eltöltött közös sikereik színházában (ahol korábban Csehov-alakok kötődtek színészetéhez, Versinyin a Három nővérben, Asztrov a Ványa bácsiban, egy magával ragadó Firsz, az izgatott végjátszmában „ott felejtett” öreg komornyik a Cseresnyéskertben, s mások, köztük Alvinczy Eduárd A vörös postakocsiban), aztán amikor úgy érezte, művészi ereje teljében van, mégis ritkul körülötte a levegő, méltatlan helyzetbe kerül (nem egyedül volt ezzel Várkonyi Zoltán halála után a Vígszínházban), búcsút mondott… és nem tartóztatták.
Az Earl of Gwynedd A Pendragon legenda című film forgatásán
Fotó: Fortepan/Domonkos Sándor, adományozó: Révész György
Aztán ahogy egymást átölelve kiültek a szín előterébe, egyik az égre tekintve, másik lehajtott fejjel, s lassan leereszkedett mögöttük a függöny, abban megint megjelent színészetének teljessége.
Még eljátszotta Salierit Szikora János rendezésében a Szolnoki Szigligeti Színházban, az Amadeus előadásában Alföldi Róbert Mozartja mellett finom árnyalatokkal megmutatva, mindent tud a színészmesterségről. Filmszerepekben is föltűnt, s megírta mintegy önmagával folytatott beszélgetésben önéletrajzát. A Lábjegyzetek címet adta az életről, emberi és színészi sorsról, sorsfordító időkről, pályatársakról, s mindenekfölött a színházról, színészetről szóló kötetnek. Utolsó éveiben visszavonult, családjának, ki tudja, tán színházi emlékeinek élt. S talán Várkonyi hajdani, a Film Színház Muzsikában föltett kérdésére gondolt: „Nem tudnád most elintézni, hogy újra együtt játsszunk? De valami igazán jót.”
Nyitókép: Közjáték Vichyben, Vígszínház, 1965 A képen (balról) Harkányi Endre, Latinovits Zoltán, Benkő Gyula, Kern András, Pethes Sándor, Darvas Iván, Várkonyi Zoltán
Fotó: Fortepan/Kotnyek Antal
