Édesanyjáról, Mészáros Ágiról, a színészről, az emberről, ahogy ő kislányként, közelről és a távolból, aztán kamaszodva, majd fiatal színésznőként látta. „Neked elmesélném” – a mondat egyszerre volt baráti és komoly, s persze megtisztelő. Ahogy kikísért, azzal váltunk el, megpróbáljuk, hátha sikerül, csak adjunk magunknak időt, majd nyáron, amikor mindketten jobban ráérünk, hogy más dolgok, színház, szerepek, írás, szerkesztőségi napi hajsza el ne szólítson. Jött a nyár, eltelt, és a többi is. Aztán ahányszor összefutottunk, valamelyikünk szóba hozta, de csak nem volt elég idő…

Ha sor kerül a hosszú beszélgetésekre, mert kétségtelen, arról szó sem lehetett, hogy ezt a történetet egy ültő helyben mondja el, talán Voith Ági színészetéről, színészi mivoltáról is több szó esik. Nemcsak édesanyjáról, az 1956 után egyetlen mondata miatt önszántából háttérbe vonult, vagy inkább háttérbe szorított Mészáros Ágiról, hanem a cseperedő kislány életének igazi történetéről.  Gyermekkoráról, amit sosem titkolt, hogy szigorú katonatiszt édesapja, Voith Lajos, aki a lányát valójában zongoraművésznek szánt, amikor úgy érezte, nehezen boldogul vele, az itthoni létet sem érezte biztonságosnak, Olaszországba vitte, s a kislánynak távol a szülői háztól, egy ideig, valahol Bergamo környékén apácáknál kellett iskolába járnia. Kemény, fegyelmezett életre szoktatták, talán a szökés gondolta is foglalkoztatta, s végül akkor jöhetett haza, amikor a szülők úgy érezték, „megnevelődött”. A gimnáziumot már itthon fejezte be, s útja a Színművészeti Főiskolára vezetett, Várkonyi Zoltán osztályában végzett 1966-ban. Ott is kísérte édesanyja árnyéka (áldás vagy átok – mondják erre a művészgyerekek), de gyorsan meg kellett érteni, Voith Ágit másfajta színészfából faragták, semmi sincs benne (vagy talán szándékkal elnyomta magában) Mészáros Ági finom, naiv bájából, ő a XX. század második felének harsányabb színekből építkező, modern lány-, majd nőalakja, játéka erőteljes, jól ismeri a komédiát, de nem idegen tőle a groteszk sem. S bár A salemi boszorkányok Abigélje volt a nagy vizsgaszerepe, a diploma megszerzése után mégis a József Attila Színházba szerződött, A kaktusz virága Stéphanie-jeként mutatkozott be, s két évtizeden át volt a színház vezető színésznője. Pályájának meghatározója, mondhatjuk, szinte sorsa lett a zenés vígjáték. Musicalszerepek sora határozta meg színészi útját, s ezen az sem változtatott sokat, amikor a József Attila Színházat, együtt élete párjával, Bodrogi Gyulával odahagyta, hogy életre hívják a Vidám Színpad újabb keletű színházi formáját, ahol már nem a kabaréé volt a főszerep, hanem a vígjátékoké, komikus, sokszor zenés daraboké.

Már a kilencvenes évek elejét írtuk, amikor örömmel fogadták az ajánlatot, mutassák be Nino Manfredi akkortájt Itáliában nagy sikerrel futó, kicsit kesernyés, édes-bús vígjátékát a Szerelmes szavakat. S az ajánlat úgy szólt, Nino Manfredi Bodrogi Gyulával közösen jegyezné a rendezést, a két főszerepet természetes Voith Ági és Bodrogi (otthon Manfredi formázta) játssza. A találkozáskor Ági boldogan használta az apácáknál szerzett olasz nyelvtudását, s Nino Manfredi a premier után hazatérve büszkén mesélte, milyen jól érezte magát Ádzsival, azaz Agnesével, majd nevetve, némi iróniával hozzátette: „és Giulio! Magamat láttam benne, tényleg ilyen lennék?!”

Ha ritkán is, de elérték komoly szerepek, tíz éve Zsótér Sándor hívta meg a Miskolci Nemzeti Színházba Edward Albee a Mindent a kertbe! női főszerepére, s ugyancsak Zsótér a Nemzeti Színházba Bertolt Brecht A gömbfejűek és a csúcsfejűek című rémmeséjének Emma Cornamontis, kávéháztulajdonos szerepére, és játszott a Spirit Színház Federico García Lorca Bernarda Alba háza-produkciójában. Jó ideje visszavonultan élt, csak ritkán lépett színpadra, amikor legutóbb, s most már sajnos tudom, utoljára láttam, az Örkény Színházban Kelemen Kristóf A nemzet özvegye című darabjában, amelynek fikciós históriája Nagy Imre újratemetése körül zajlik, megint azt éreztem, mi lett volna, ha Voith Ági nem akar szánt szándékkal másfajta színésznő lenni, mint az édesanyja volt, ha szabadon engedi valódi tehetségét, ha nem telepszik rá a komikus én sztereotípiája…persze a mi lett volna, ha… tudjuk, történelmietlen kérdés,  s nemcsak a politikában, a színházban is…

Feleletet már sosem kapunk, ahogy az az elmaradt beszélgetés sem pótolható soha… Voith Ági alig két hónappal nyolcvankettedik születésnapja előtt örökre távozott. Hiányozni fog.

Nyitókép: Voiht Ági a Pécsi Országos Színházi Találkozón 2016-ban. Képforrás: Takács István/Wikimédia Commons