Nem hajléktalan… háztalan! – mondja önérzetesen Fern (Frances McDormand), aki megözvegyülve hátrahagyja addigi otthonát és azzal együtt a hajdani ipari települést, ahol a munkalehetőséget biztosító egyetlen üzem is bezárt. A középkorú nő az amerikai nomádokhoz csatlakozik.
Megkapó érzékenységgel készült film A nomádok földje, amely inkább láttat, és nem magyaráz. Hiányzik belőle az amerikai filmekre gyakorta jellemző didaktikusság. Igaz, rendezője, Chloé Zhao Pekingben született kínai származású amerikai.
A film minden szokványos skatulyából kilóg. Road movie, társadalom- és kapitalizmuskritika, az amerikai kisnyugdíjasok hippifilmje, egy férjét gyászoló nő drámája, játékfilmbe csomagolt dokumentumfilm, amerikai El Camino – ez mind együtt. Ugyanakkor egyik rétege sem erőteljesebb a másiknál, legalábbis annyira nem, hogy címkéje lehessen a látottaknak.
A társaság, amelyhez a főszereplőnő hozzácsapódik, az Egyesült Államokban valóságos világ. Az egymáshoz lazán kapcsolódó és főképp idősebb emberekből álló kör tagjainak elege lett a városi életből, a kapitalizmus igazságtalanságaiból és hazugságaiból. Lakókocsikkal járják az utakat és idénymunkákból tartják el magukat. A történet több szereplője is önmagát alakítja a filmben. Így ismerjük meg Bob Wellst, a mozgalom szellemi atyját is, a jó szándékú, naivan balos figurát, aki el is mondja szónoklatát a dollár zsarnokságáról a bajtársiasság szabályai szerint élő követőinek. Ezek az emberek valóban segítik egymást. Nem együtt haladnak, de gyakran keresztezik egymás útját. Ilyenkor tábortüzet raknak, beszélgetnek. Megismerik a másik élettörténetét, gondjait, küzdelmeit, örömeit.
A főszereplőnőt követve azonban végig azt érezzük, ő kilóg ebből a laza közösségből. Bármennyire sikerül is neki nomáddá válnia, a lelke legmélyén marad az, aki volt: jobb sorsra érdemes nő, aki nem véletlenül őrizgeti a maga mögött hagyott középosztálybeli élete relikviáit.
A nomádok földje nem igazi közönségfilm. Ludovico Einaudi meditatív, szép zenéje lassan hömpölyög, a szemnek pedig jólesik elidőzni a helyszínek napfelkeltés, naplementés tájain. Ahogyan a szereplők, úgy a film sem siet sehova.
Ami a film előnye, hogy tudniillik beskatulyázhatatlan, az kissé a hátránya is. A rendezőnő azzal, hogy egyetlen műfajnak sem ad megkülönböztetett szerepet, a film rétegeit kissé kidolgozatlanul hagyja. Társadalom- és rendszerkritikája sovány és olykor logikátlan. Elég, ha csak a kórházi jelenetre gondolunk, hiszen közismert, hogy ezek az emberek biztosítás nélkül nem kaphatnának kórházi kezelést, vagy ha igen, annak bizony sok ezer dollár volna az ára. Drámának nem elég mély, hiszen megtudjuk, hogy Fernt befogadná a családja és a barátja is – ő nem akar visszatérni a társadalomba. A film furgonos, internet-hozzáféréssel is rendelkező „háztalanjait” pedig bármelyik hazánkbéli hajléktalan megirigyelhetné. Az alkotás dokumentumfilmnek játékfilm, játékfilmnek dokumentumfilm. A nézőt olykor meg is zavarja ez a kettősség.
A film apróbb hibái ellenére is elgondolkodtató. A benne oly sokszor megjelenő viharlámpa imbolygó fényénél válik láthatóvá, hogy az amerikai álom egyre kevesebb ember számára érhető el. Sőt vannak, akik önként mondanak le róla. De nem a húszévesekre jellemző lázadás indítja erre őket. Amit látunk, az nem az Út a vadonba. Ez az út a semmibe vezet. Ami a szemünk előtt zajlik, az egy birodalom még – feltehetően – sokáig tartó, sajnálatos agóniája.
A sors fintora, hogy e hanyatló birodalom elé épp egy kínai származású rendezőnő tart tükröt. Hollywood pedig mindezt még díjazta is. Ironikus mosolygásra azonban nincs sok okunk. Egy percig se higgyük, hogy a középosztály lecsúszása csak tengerentúli jelenség. A különbség pusztán annyi, hogy az európai otthontalansághoz nehezebben társítható az örök szabadság, az egyéni méltóság és a hobók mítosza. A nomádok földje – ázsiai rendező ide vagy oda, összetört álmok ide vagy oda – ízig-vérig amerikai film, mégpedig a szó mára kissé megkopott, klasszikus értelmében.
Az amerikai filmakadémia ítészei 2021-ben tehát nem egy újabb hollywoodi mesének és nem egy politikailag (túl) korrekt alkotásnak adták az Oscar-díj szobrocskáját. És ez már önmagában véve is örömteli.
