„Annak, ki manapság a hazugság és tudatlanság legyőzésére, s az igazság megírására törekszik, legalábbis öt nehézséget kell legyűrnie. Legyen benne bátorság, írja az igazat, noha azt minden eszközzel elnyomják; okosság, hogy felismerje, noha minden módon elködösítik; művészi erő, hogy fegyverként tudja forgatni; ítélőképesség, kiválasztani azokat, akiknek kezében valóban fegyverré válik; végül furfang, hogy az utóbbiaknak eljuttassa az igazság fegyverét.”

Tíz év múlva, 1966. január 6-án mutatták be Jancsó Miklós Szegénylegények című filmjét, meglepő és szokatlan módon csak egyetlenegy fővárosi moziban, a Puskinban. Bátor volt a film rendezője, mert a nézőket – a mozikban éppúgy, mint a kommunista pártközpontban – az igazsággal szembesítette. Okos volt, mert tudta, mi az igazság abban a – harminchét évvel későbbi nyilatkozata szerint – „velejéig rohadt” társadalomban, amelyben él. Tehetséges művész volt, mert saját, egyéni, senkivel össze nem téveszthető filmnyelvén hirdette az igazságot, s volt benne kellő furfang, mert „történelmi” álarcot öltve mondott véleményt saját koráról. A filmet a kortárs hazai kritikusok – bátran vagy óvatosan, okosan vagy ostobán, egyéni tehetséggel vagy szolgalelkű pártkatonaként – elismerték, dicsérték, remekműnek ítélték. „Jancsó filmje megdöbbentően hiteles lélektani tanulmány arról, hogy mint torzul el az ember, ha elrabolják fölüle az eget…
A sáncba zárt rabokat egymás föladására kényszerítik fortélyos ellenfeleik, de igazi titkukat kitudni képtelenek. Jancsó nem két évtizedet: majd egy századot ugrott időben. Filmjének történeti hitele vitathatatlan, mégsem történelmi film: szegénylegényei a mai világ egyetemes emberi gondjaira felelnek, és bennük sűrűsödik az író-rendező személyes tapasztalata és keményre edzett ítélete is.” (Élet és Irodalom, 1966. január 8.)

A Szegénylegények szerte a nagyvilágban sikert aratott.

A film ma is megrázóan izgalmas, lebilincselően elgondolkodtató, szívszorító mozidarab.

Bátor film: a kíméletlen hatalomgyakorlás kifinomult módszereinek mindenkori aljasságával, kegyetlenségével szembesíti a nézőt. Okos film: a XIX. századi történet hősei huszadik századi emberek; az 1869-ben Rózsa Sándor sáncba zárt betyárjai és a találomra befogott nehézéletűeket vallató fekete köpenyes zsandárok módszerei kísértetiesen hasonlítanak az 1956. november 4. után letartóztatott férfiakat és nőket vallató államvédelmi tisztek testet-lelket gyötrő aljas módszereihez.

A rendező ítélőképességét dicséri, hogy az adott körülmények között tudta, kikkel akar együtt dolgozni: vele együttlátó operatőr (Somló Tamás), együttgondolkodó forgatókönyvíró (Hernádi Gyula), lenyűgözően tehetséges színészek (Görbe János, Latinovits Zoltán, Molnár Tibor, Őze Lajos…, parányi szerepekben még számosan) a munkatársai.

Művészfilm: nem csak arról szól, amiről mesél.

A rendező tudta, hol él: ha bátor, okos, művészi filmet akar készíteni, nem árt még a bemutató előtt a felügyelő hatóságokat félrevezetni, célszerű a cenzorok figyelmét elaltatni. „Károsnak éreztem történelmi filmjeink dzsentroid magyarságát, s elhatároztam: megpróbálok másféle, realista történelmi filmet csinálni. A film meséje nagyjából a hiteles történelmi eseményeket követi: Ráday Gedeon históriáját, aki kormánybiztosként kapta a feladatot, hogy felszámolja a betyárvilágot.” (Filmvilág, 1966. január 1.)

Kritikusok, politikusok, történészek elemezték, értékelték, vitatták: realista vagy romantikus a rendező és a film múltidézése? Történelmi film a Szegénylegények, vagy fekete-fehér politikai allegória?

Vakítóan fehér falakat látunk, suhanó fekete köpenyeket, éles fényben ránk meredő, szúrós tekinteteket, reményt vesztetten a földön gubbasztó rabokat, szobalabirintusban magától nyíló-csukódó ajtókat… Ridegen halk szavakat hallunk, folytonosan erősödő-gyengülő madárcsicsergést, szélzúgást, lódobogást, láncon, csuklyában körbe-körbejáratott rabok talpának tompa puffanását, a táruló-csukódó nagykapu vészjelző csikorgását, toborzó trombitaszót, csapdába csalt betyárok Kossuth-nótázását, orgonazúgással a Gotterhaltét…

Görbe János, a szerző-mozgó ember sunyi, zavart tekintete néz velünk farkasszemet, Latinovits Zoltán, a lefokozott zsandár tétova, riadt töprengését halljuk: Azt mondják, én vagyok a Veszelka. Megöltem egy zsandárt, és a helyébe furakodtam. Eddig azt mondták, ez a Veszelka halott, most meg azt mondják, én vagyok. És ha nem tudnám bebizonyítani, hogy nem én vagyok, akkor fölakasztanak; Barsi Béla, a kedélyes, sok mindent túlélt börtönőr derűs csevegését figyeljük: Na, emberek, a láncokat!…

Filmet nézünk, nem a magyar történelmet tanulmányozzuk. Szorítunk a rabok között bujkáló Veszelkáért (kettős szerepben Latinovits Zoltán), hogy ne ismerjék fel a fekete köpenyesek. Feszülten várjuk: apa és fia (Molnár Tibor és Kozák András) vajon el tudja-e, el meri-e dönteni, hogy kettejük közül melyikük vállalja magára az el nem követett gyilkosságot, így mentve a másikat az akasztófától. Újabb és újabb fekete köpenyesek jönnek, akik hatalmuk biztos tudatában szenvtelen, halk hangon, tőmondatokban vallatják a foglyokat; a felkínált lehetőség: árulás vagy halál? – választhatnak a rabok.

A filmrendező is választhatott. A film címe eredetileg Nehézéletűek volt. A filmben nem esik szó szegénylegényekről, csak Rózsa Sándor szabadcsapatának lovasairól, akik az 1848-as forradalom és szabadságharc idején Bécs ellen harcoltak, és nehézéletű emberekről, sanyargatott nyomorultakról, akik a forradalom és szabadságharc eltiprása után, menekülni akarván nyomorukból, a bűnözéstől, gyilkosságtól sem riadtak vissza. Magyarországon még 1966-ban is szép számmal éltek nehézéletűek, de „szegénylegény”, azaz lovas betyár egy sem akadt. Talán ezért ragaszkodott a politikai hatalom a bemutató előtti utolsó pillanatban ahhoz, hogy változtassa meg a film címét a rendező. Jancsó Miklósnak azt is tudomásul kellett vennie, hogy a címlistán nem szerepelhet barátja, a forgatókönyvíró, a politikusok számára fekete bárány Hernádi Gyula neve, és a műsorfüzet szerint is a filmet: Írta és rendezte: Jancsó Miklós.

„Azt remélem, hogy aki a filmet végignézte, megerősödik az embertelenséget elítélő nézeteiben…
A regény vagy film nem tudományos történelmi tanulmány, aminek meg kell mondania: így volt rossz, így lett volna jó. Az a mű, amely megnyugtat – lefegyverez; amelyik viszont felráz, tehát tettre késztet a kegyetlenség, az embertelenség ellen – az optimista” – gondolta és mondta Jancsó Miklós 1966. január 1-jén.

Rég volt; Jancsó Miklós jobbra-balra kacskaringósan kalandos filmrendezői pályafutása 2014-ben véget ért.

Az ötvenhat éve készült Szegénylegények remekmű: túlélte alkotóját – ma sem csak arról szól a film, amiről mesél.