A filmet 1949. december 2-án mutatták be Budapesten, tizenegy (!) moziban. Már a következő napon megjelent az első „óvatos” kritika.
A kortárs kritikusok nem merték beteg lónak minősíteni a szinte minden jelenetében hamis, hazug és ostoba filmet. Fújtak rá hideget is, meleget is, hogy Rákosi elvtárs se haragudjon meg rájuk, és a filmet nézők se tartsák őket tökéletlen hülyének vagy vaknak. „Munkaversenyünk ütemét, életünk frissességét, lendületét, szocializmus felé haladó társadalmunk színeit, embereit nem tudta visszaadni.” (f. gy. Népszava, 1949. december 3.) D. Sz. szerint a film sajnos csak részben sikerült „a szövegkönyv tökéletlenségei, a játékmester tudásának hiányossága s ebből kifolyólag a színészek egy részének mesterkélt játéka folytán”. A forgatókönyv tökéletlenségeiből következik, hogy „hiányzik a szereplők jellemének lélektani alapozottsága, cselekedeteiket nem a belső szükségszerűség, hanem a film íróinak önkénye mozgatja”. (Világosság, 1949. december 4.)
A Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon a Szabóné elnyerte a legjobb forgatókönyv díját! Itthon pironkodott, Karlovy Varyban bizonyára boldogan mosolygott a forgatókönyvet többször átírva, toldozva-foldozva összetákoló három író szakiparos.
„A Párt szerepének háttérbe helyezése elválaszthatatlan a művészi kérdésektől. A Párt hiánya dramaturgiailag is zavarossá teszi a cselekményt, indokolatlanná a kibontakozást, a hibák kijavítását.”
M. M., a kommunista pártlap kockafejű kritikusa komolyan gondolta (vagy hazudott), hogy hazánkban „nincs olyan üzem, amelynek igazi problémáit ne a Párt oldotta volna meg”. (Szabad Nép, 1949. december 10.)
Feltételezhető, hogy a bennfentes, jólértesült újságírók hallottak valamit arról, hogy a bemutató előtt, zárt körű vetítésen a filmet megtekintette a kulturális kérdések eldöntésében mindenható Révai elvtárs, és több jelenet átírását, újraforgatását javasolta, azaz parancsolta. „Révai József megnézte a filmet és őrjöngött. Ez megrágalmazása – mondta – a munkásosztálynak… Aztán a Máriássy Félix hosszú pótfelvételekre kényszerült. A pótfelvételeket, a pótjeleneteket Háy Gyula írta” – emlékezett vissza három és fél évtized múltán az egyik forgatókönyvíró, Bacsó Péter (Kritika, 1986. 1. szám).
Az elfogult, a besúgásban is „társ” feleség, Máriássy Judit így mentegeti férjét: „A kész filmet azonban a különböző szintű bizottságok garmada nézte meg. Ez már nem volt se játék, se naivitás. Jöttek a kifogások. Hol a szakszervezet, illetve az üzemi bizottság képviselője? (Pótfelvételek.) Kidomborodik-e kellőképpen a párt szerepe, melyet akkoriban minden »szakértő« kizárólag a párttitkár szerepének hosszával mért? Nem domborodott ki eléggé. Pótfelvételek. Elég vidámak-e a SZIT-esek? Pótfelvétel.” (Mitől hal meg a filmrendező?, Filmvilág, 1989. 6. szám.)
Minden másképpen van – írta hajdan Márai Sándor, és ebben a szocialista filmkatyvaszban is minden másképpen van, mint a valóságban.
Nem díszletben, igazi gyárban forgatják a filmet: szocialista nagyüzemnek nevezett százéves ipari romhalmazban.
Ruttkai Éva mesélte: a női brigád tagjai – Sallai Kornélia, Rákosi Mária, Orsolya Erzsi, Ruttkai Éva – három napig „gyakoroltak” a magkészítő műhelyben, s olyan jól megtanulták a magkészítést, hogy munkaversenyre hívták ki a munkásnőket. A legenda szerint a színésznők nyertek. Ám amit a filmben látunk, nem ennyire haladó a kritikus szerint. „A hét munkásnő nem eléggé öntudatos… majdnem úgy pergetik napjaikat, mint néhány évvel azelőtt, mikor az ország még nem volt a dolgozóké.” (Gera György, Színház és Mozi, 1949. december 9.)
Igazi gyárban, igazi munkások között igazi színészek, filmes szakemberek gyártják a hazug marxista selejtet. Több jelenetben főszereplő a blokkolóóra. A munkások – látjuk az órát! – hét órakor blokkolnak.
A gyárakban Magyarországon 1949-ben reggel hat órakor kezdődött a műszak, aki 5 óra 55 percig nem blokkolt, már elkésett. A hétórás munkakezdést a hivatalokban, a tisztviselők számára írták elő Rákosi regnálása idején, közelítve az értelmiséget a munkás-
osztályhoz, mert a tisztviselők munkaideje a háború előtt fél kilenckor kezdődött.
1949-ben a munkásosztályról, a termelésről olyan forgatókönyvíróknak, rendezőknek, színészeknek kötelező filmet csinálni, akik korábban nem láttak közelről munka közben gyári munkást, működés közben gyárat. Szabóné konyhájában leszakad a tűzhely (sparhelt) ajtaja. Hódis elvtárs – esztergályos és munkásújító! – segíteni akar, kér egy harapófogót. Özvegy Szabóné a sarokból elővesz egy abban a korban ritkaságnak számító, gyönyörű szerszámosládát, amely valaha férje tulajdona volt. Hódis elvtárs elragadtatottan gyönyörködik: Jó melós lehetett a férje!
Aztán kivesz a ládából egy laposfogót. Filmcsináló kommunista elefántok a porcelánboltban.
A Szabad Nép kritikusa ízléstelennek minősíti a film egyik icipicit, de azért mégiscsak életszerű jelenetét: verekedéssé fajul a munkásnők veszekedése a magkészítő műhelyben. Érkezik a felmentő sereg, a párttitkár és az üzemi bizottság titkára, aki szózatot intéz a felhevült munkásasszonyokhoz. „Úgy látszik, a szaktársnők jócskán elfelejtkeztek arról, amit a proletárerkölcsről tanultak.”
Csak marxista métellyel megfertőzött, gondolkodásmentesített elvtársak tudnak ilyen ostoba mondatot leírni, színészekkel elmondatni.
Révai elvtárs hiába őrjöngött, az elkészült – átdolgozott, újraírt, újraforgatott – film maradt, ami volt: beteg ló; szocialista-realista fércmű: gátlástalan hazudozás, országpusztító ostobaság, minden emberi értéken átgázoló erkölcstelenség.
Mentőöv a magyar kommunistáknak: a szovjet elvtársak nem hagyták magukra a magyar elvtársakat. Alexandrov elvtárs, a Lenin-rendes, Sztálin-díjas szovjet művész a Pravdában méltatja az új, szocialista-realista magyar filmet: „Mikor az ember megnéz, vagy elolvas egy művészi terméket, akaratlanul is azt kérdezi magától: mire szólít fel az a mű, békére, vagy háborúra, a haladásra, vagy a reakció eszméit szolgálja-e?
A filmnek azok a magyar mesterei, akik a »Szabóné« című filmet készítették, a helyes úton haladnak abban a törekvésükben, hogy az igazi életet tükrözzék vissza.” (Szabad Nép, 1950. június 14.)
Ha a szovjet elvtársak így látják, így látjuk mi is. Mi: magyar kommunisták. És a bemutató után fél évvel már egyértelműen fontos, értékes, haladó film a Szabóné. Az Egy asszony elindul című felejthető mozidarabhoz képest „a »Szabóné« vitathatatlanul kiegyenlítettebb és egységesebb alkotás. Öntudatosan és belülről ragadta meg a termelőmunka és a magán-
élet egészséges viszonyulását. Különösen nagy értéke, hogy az első üzemi filmünk.” (Kis Újság, 1950. július 15.)
Hinni kötelező: Elvtársak! Győztünk!
„Mert mi lehet igazabb feladat, mint ábrázolni a sztahanovista munkás okosságának, helytállásának, az új életért küzdő ember áldozatkészségének, az újfajta hazaszeretet, a közösségi érzés, a kultúra meghódításának szépségét” – nyilatkozta lelkesen a filmrendező. (Szabad Nép, 1951. december 30.)
A film zárójelenetében a munkások a gyár udvarán ünnepelnek, kemény csatában megnyerték a munkaversenyt – hatalmas tábla hirdeti: Munkaversennyel a szocializmusért! – és lelkes, ütemes tapssal köszöntik az élmunkást: Éljen Szabóné! Aztán hosszabb ütemes taps: Éljen Rákosi! Éljen a párt! És még hosszabb ütemes taps: Éljen Sztalin!
Fontos a ritmus. Rákosi neve három szótagú, Sztálin neve csak kettő. De ha Sztalint mondtunk Sztálin helyett, az ütemes tapsorkánban a generalisszimusz neve lesz hangsúlyosabb. Tehát: Éljen Sztalin!
Máriássy Félix, életművére visszatekintve, beteg lónak ítélte első filmjét.
Ma már tudjuk: a népi demokráciának nevezett proletárdiktatúra volt a beteg ló.
Reménykedjünk: elpusztult.
/Indulókép: Ruttkai Éva és Szirtes Ádám a Szabóné című filmben. Fotó: A szerző engedélyével/
