Azonban ettől még kétségtelenül van közös pont a Forráspont című film és a kertévék főzős műsorai között: mindegyik a fine dining világába kalauzol el bennünket, csak mindkettő másképp teszi. A nyaktörő tempó ettől még a filmnek kétségtelenül sajátja. A világ szerencsésebb tájain tavaly mozikban bemutatott, ám hozzánk csak nemrégiben streamingen (az HBO Maxon) befutó Forráspont sok szempontból különleges alkotás. A filmet még 2020 márciusában vették fel, pont akkoriban, amikor Európa-szerte jelentették be a hatóságok a lezárásokat a koronavírus elszabadulása miatt. A stáb tudta, hogy nincs sok ideje, ezért a tervezett négynapos forgatást egy villámgyors döntéssel lecsökkentették kétnaposra, és így még éppen sikerült felvenniük a filmet, mielőtt mindenkinek az otthonába kellett vonulnia hosszabb bezárkózásra.
Igen, kedves olvasó, nem káprázott a szemed: valóban azt írtam, hogy egy kilencvenperces nagyjátékfilmet felvettek két nap alatt az angolok, miközben Magyarországon még a legkisebb költségvetéssel, villámgyorsan készülő nagyjátékfilmek forgatása is eltart minimum két-három hétig. Hát hogyan csinálta meg ezt az angol stáb? Elsősorban két dolog segítette őket: egyrészt a Forráspont teljes egészében egyetlen helyszínen, egy étteremben, az étterem körül és az étterem konyháján játszódik, vagyis a stábnak nem kellett vándorolnia, másrészt vágás nélkül, egy szuszra vették fel az egészet, mintha színházat csinálnának, csak itt a színészeket végig kamerával követték. Az eredeti terv szerint napi két alkalommal, vagyis négy nap alatt összesen nyolcszor vették volna fel a filmet, ám a lezárások közeledte miatt végül két nap alatt négy alkalommal zajlott a forgatás, amiből a harmadik felvétel sikerült a legjobban, azt láthatjuk most kész filmként. Nyilván magát a forgatást egy komoly próbafolyamat is megelőzte, hiszen egy komplex, másfél órás felvételnél mindenkinek tudnia kellett, hogy mikor és hol van a helye, minden színésznek tisztában kellett lennie azzal, mikor lépjen be a képbe és lépjen ki onnan, a stábtagoknak pedig végig ügyelniük kellett a nagy pörgés közben, nehogy ők is látszódjanak.
A vágás nélküli film persze lehet üres mutatvány is a filmesek részéről, annak öncélú mutogatása, hogy „Nézd, mi ezt is meg tudjuk csinálni”. Jobb esetben azonban ez nemcsak formát jelent, hanem dramaturgiai jelentősége is van, valamint a feszültségkeltést is szolgálja: leginkább az olyan történetek esetében működhet jól, melyek egy nagyon rövid intervallumot kívánnak csak bemutatni, és fontos az elmesélésüknél, hogy a kamera egy pillanatra se veszítse szem elől a szereplőket. Ezért működött olyan jól például a német bankrablós Viktória vagy a norvég Utoya, július 22., ami a Breivik-féle mészárlást kívánta minél realisztikusabb módon rekonstruálni: az, hogy a karakterekkel valós időben mehettünk, mindkét filmnél a valósághűséget és a feszültségkeltést szolgálta. A Forráspont esetében Philip Barantini rendező azért vetette be ezt a formai trükköt, hogy a segítségével visszaadhassa, milyen lehet egy ember lelkiállapota az összeomlás szélén. Ez az ember pedig nem más, mint Andy Jones, a jó nevű séf, aki egy elit éttermet vezet Londonban, és akinek az életében egyszerre omlik össze szinte minden. A felesége elhagyta, a gyerekére alig van ideje, és mivel épp lakása sincs, titokban hetekig az irodájában alszik. Eközben a drogot sem veti meg, a kialvatlanság és a stressz miatt pedig sorra hanyagolja el a kötelességeit (elfelejt árut rendelni, nem végzi el rendesen a papírmunkát…). Lassan a konyha is kezd széthullani körülötte. Jones életébe egy különösen feszült estén kapcsolódunk be, amikor az üzletvezető túltervezi az asztalfoglalásokat, egy ellenőr épp nyitáskor jön be a stábot cseszegetni, két alkalmazott is elkésik, egy csapatnyi influenszer, valamint egy lánybúcsús társaság is nehezíti az alkalmazottak dolgát, ráadásul robban a felgyülemlett feszültség a konyhai dolgozók és az étteremvezető (aki egyben a tulajdonos lánya) között. Bónuszként pedig megérkezik vendégnek Jones riválisa, a befutott tévés séf, Alastair Skye is. Philip Barantini filmje csodás ritmusérzékkel váltogatja a sok eseményt: a kamera egyszer még egy pincérnőt követ a vendégek asztalához, majd onnan visszatérve már a konyhai felfordulás közepében találjuk magunkat, hogy egy perccel később már a hátsó bejáratnál lazuló mosogatófiút lássuk. Elképesztő sodrású, szuper lendületes film a Forráspont, ami egy-két perc alatt képes bemutatni érdekes sorsokat és izgalmas karaktereket, és annyi konfliktust vázol fel pár perc leforgása alatt, hogy csak kapkodjuk a fejünket. A ravasz, az agy… egykori színésze, Stephen Graham a hátán viszi a produkciót: minden apró rezdülésén látjuk, hogy Jones mekkora bajban van, ahogy azt is, hogy ezt az embert már tényleg csak egy hajszál választja el az összeomlástól. Forma és tartalom kiváló egységet alkot, ezért a Forráspont egy egészen különleges filmélmény.
