A kimondatlanul is ellenzékinek induló irányzat megzabolázását a hatalom a Népművelési Intézet igazgatójára, Vitányi Ivánra bízta, aki végül kiállt az új, nagyvárosi szórakozási forma mellett, hiszen az előadók és a népzenére önfeledten ugrándozó ifjak nem veszélyeztették a létező szocializmust.

A táncházmozgalomban a magyar társadalom minden részében évszázadok óta jelen lévő, de lassanként feledésbe merülő paraszti zene él tovább, amelyet a Sebő–Halmos-duó és a Muzsikás együttes fedezett fel a városi nagyközönség számára. A pártállam hamar felismerte a táncházmozgalom jelentőségét, és hatásával is számolt. 1980 februárjában Lendvai Ildikó, a KISZ KB Kulturális Osztályának helyettes vezetője erre is kitért a Pozsgay Imre művelődési miniszternek írt jelentésben, amelyben „az ifjúság szórakozásának néhány időszerű kérdését” részletezte. (A szöveg azért fontos, mert ennek alapján tárgyalt a táncházmozgalomról a KISZ KB 1980 júliusában, és Lendvai szófordulatai kerültek a plénum elé, amelyben olyan prominens pártállami politikusok ültek, mint Aczél György, Lázár György, Tóth Dezső és Kornidesz Mihály.) A helyettes osztályvezető asszony így fogalmaz: „A folkhagyományokra épülő tömegzenei irányzat népszerűsége épp az eredeti értékeket felhasználó jellege miatt figyelemre méltó. E törekvéshez egy sor együttes kapcsolódott, amely a táncházmozgalom szélesedését, népszerűsödését eredményezte.” Lendvai Ildikó megállapításai pontosak, de a hatalom már addig is élénken érdeklődött a nemzeti folklór másodvirágzása iránt. Ezt a kiemelt figyelmet a belügyi jelentések is tanúsítják: 

Sebőékről és a Muzsikásról nemcsak szorgalmasan körmöltek a belügyi hálózat besúgói, hanem még a zuglói Kassák Klubba is beépültek.

/Fővárosi Művelődési Ház (FMH) 1978 Fotó: Urbán Tamás/Fortepan/

 A Forgó fedőnevű ügynök még Sebő Ferencnek a klubban megtartott, A népművészet aktualitása 1974-ben című előadását is elemezte. Az előadó szerint a népművészet a többi művészeti ág élő, valóságos alapja, ezért nem kell misztikus ködbe burkolni. Az ügynök megdicsérte Sebő Ferenc előadását, mert leszámolt a túlzó, romantikus lelkesedéssel, nem emelte piedesztálra a népzenét, hanem természetes kulturális jelenségnek tekintette. A rendőrség szinte hetente kapott beszámolót Sebőék működéséről, és a Zugló fedőnevű dossziéban gyorsan gyűltek az információk a megfigyelt népzenészekről. Egy eset különösen érdekes: Romhányi Mihály rendőr főhadnagyot leteremtette a felettese, bizonyos Benjamin őrnagy, mert az előbbi ügynöke a zenei elemzésekkel bíbelődött, pedig a dalok közötti összekötő szövegekre kellett volna figyelnie: elhangzottak-e az előadáson rendszerellenes mondatok. Tanulva az esetből, szigorították az ellenőrzéseket. Sebőékre még több ügynököt állítottak, akik időt, energiát nem sajnálva jelentettek az előadásokról.

1972. május 6-án rendezték az első táncházat a budapesti Liszt Ferenc téri Könyvklubban. Az Oktogon és a 4-es, 6-os villamos csilingelésének közelében, a függöny nélküli nagy ablakok mögött népviseletbe öltözött emberek táncoltak, népzenészek muzsikáltak. A rendezvény ekkor még zárt körű volt, de megjelentek olyan kulturális-közéleti személyiségek, mint Csoóri Sándor, Weöres Sándor, Nagy László és Szécsi Margit. A belépőért „petróleumpénzt” kértek, mert valamiből ki kellett fizetni a terembérleti díjat. Az ajtónállók megkínálták egy korty pálinkával a betérőket, de szigorúan csak a nemzeti színű szalaggal felpántlikázott butykosból lehetett inni. A rendezvény azért kultúrtörténeti jelentőségű, mert Sebőék az eredeti, Erdélyben gyűjtött népdalokat változtatás nélkül játszották el. A nagy sikert még az sem zavarta, hogy Halmos Béla megnyitóbeszéde közben az egyik bihari néptáncos beszakította a felszólaló hegedűjét, miközben Korniss Péter kinagyított fotója felé igyekezett, hogy leleplezze azt. Furcsa módon az első magyar táncház – átmeneti hangszerhiány miatt – gépzenével kezdődött, de valaki szerzett egy hegedűt Halmosnak, és indulhatott az élő muzsika is. 1972-ben még kétszer megismétlődött a zárt körű rendezvény, a műsornak hamar híre ment, és egyre több érdeklődőt vonzott a Liszt Ferenc téri klubba.

Az eredeti, paraszti muzsika szellemében Sebőék az amatőr tömegek felé is nyitni akartak. 1973 februárjában a Gyurkó László vezette Fővárosi Művelődési Ház beengedte őket: ez volt az első nyilvános táncház Magyarországon. Az Illés Klub is itt működött, és a két tagság erősítette és kiegészítette egymást. 

Végül már nem lehetett eldönteni, a beategyüttes vagy a népzenészek koncertjére várakoznak kígyózó sorokban a fővárosi fiatalok.

 A népzenei kezdeményezés rendkívüli hatását látva a Magyar Televízió 1973-ban hetvenperces dokumentumfilmet készített Hajnalban indultunk címmel. Az FMH táncházaiban tömegek tanulták meg az eredeti magyar néptánclépéseket képzett táncosok és zenészek segítségével. A diktatúra kultúrpolitikusai belátták, hogy ezek a fiatalok nem akarják megdönteni a rendszert, csak jól akarják magukat érezni, ezért hagyták őket ugrándozni.

A szintén népzenét játszó Muzsikás együttes (Hamar Dániel, ifj. Csoóri Sándor, Sipos Mihály, illetve kezdetektől állandó vendégük, majd 1978-tól rendes tagjuk lett Éri Péter) is gyorsan népszerűvé vált. 1980-tól állandó tagjuk lett egy sugárzó tehetségű énekesnő, Sebestyén Márta. A Muzsikás is az FMH-ban alakította ki törzshelyét, de húzták a talpalávalót a Bem rakparton, a Vár Klubban és a Belvárosi Ifjúsági Házban. Velük is gyorsan megbékélt a hatalom: 1973-ban megkapták a Népművészet Ifjú Mesterei címet. Négy év múlva a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat – látva a nagy keresletet – velük indította útjára az Élő népzene című sorozatot, és lehetőséget adott első nagylemezük elkészítésére. Az István, a király rockoperánál is közreműködtek, ami alighanem annak volt köszönhető, hogy Sebestyén Márta énekelt a lemezen és filmen, bár a színpadon nem játszhatta el Réka szerepét.

A hatalomnak kapóra jött a népzene és a táncházmozgalom népszerűsége. A KISZ KB legfelsőbb vezetése, a szűk körű Intéző Bizottság 1977 áprilisában, az Országos Közművelődési Tanács elnökségének tett előterjesztésében – amelyet elküldtek Pozsgay Imre kulturális miniszternek – nem szólt elítélően az új kulturális jelenségről. De ezt már post festa tették, hiszen a sok dalgyűjtő munka és a neves pártfogók közbenjárása korábban meghozta gyümölcsét: 1974-ben a Sebő–Halmos-duó megkapta a Szocialista kultúráért kitüntetést. A Kádár-rendszerben a legnagyobb hatása az első táncháztalálkozónak volt 1982. március 28-án: a határon túlról is érkező résztvevők megtöltötték az akkori idők legnagyobb fedett előadóhelyszínét, az egy hónappal korábban átadott Budapest Sportcsarnokot.

A sikertörténet máig tart: a táncházmozgalom a kortárs magyar kultúra népszerű és elismert területe – és ez a legtöbb, amit egy művészeti ág elérhet.

/Indulókép: Fővárosi Művelődési Ház (FMH), Táncház, Muzsikás együttes, 1978 Fotó: Urbán Tamás/Fortepan /