Az összes művész közül alighanem a zeneszerzők sorsa a leghálátlanabb. A maga korában általános olvasottságnak örvendő irodalmi mű, népszerűsége leáldozásával elfoglalja helyét a könyvtárak polcain, s csendben várja újrafelfedezését. Jó eséllyel, hogy egy olvasó akár véletlenül is fellapozza. A képzőművészeti alkotások túlélését a múzeumok biztosítják – a települések szövetébe beilleszkedő köztéri szobrok személyes ismerőseinkké válnak. A digitális kor megoldotta a filmklasszikusok megőrzését és reprodukálhatóságát. A fontos produktumok itt vannak körülöttünk, karnyújtásnyira, kattintásnyira.

Más a helyzet a zenével kapcsolatban. Nem ez a fóruma a kérdés eldöntésének: mi egy zenemű létezésének adekvát formája? A kézirat? A kézirat nyomán készült nyomtatott kotta? A kezünkbe vehető bakelit- vagy CD-lemez? A számítógépen őrzött fájl?  Mindegyik és egyik sem – ám abban alighanem egyetérthetünk, hogy a zene valójában akkor él, ha megszólal, ha közvetlenül hat hallgatójára. Ehhez azonban – hacsak a befogadó nem azonos az előadóval – közvetítő muzsikusok, adott esetben nagyobb apparátusú előadó-együttes szükséges.

/Járdányi Pál /

Ha egy zeneszerző alkotásait nem játsszák, az életművéről alkotott kép óhatatlanul töredezetté válik. Persze, valamelyest segít, ha jó színvonalú felvételek megörökítik a műveket, ám egyfelől a hangfelvétel soha nem pótolja az élő előadást, másfelől – a szédítő mennyiségű hangdokumentum ellenére – e területen komoly mulasztások terhelik a rádiók és lemeztársaságok lelkiismeretét. Nemkülönben a muzsikusokét, akik a „járt utat járatlanért” jegyében inkább iktatják programjukba századszor is egy ismert mester népszerű művét, mintsem bátran bővítenék a repertoárjukat kiszámítható sikerrel kevésbé kecsegtető kompozíciókkal. Tisztelet azoknak a kivételeknek, akik örömmel állították-állítják tehetségüket egy-egy alkotó szolgálatába. Ez a bízvást missziósnak is nevezhető habitus sok értékkel gyarapította a zene történetét: gondoljunk itt a XIX. század második felének legnagyobb hegedűművészére, Joachim Józsefre, akinek magával ragadó játéka többek között Schumann, Brahms, Dvořák és Bruch hegedűversenyeinek és kamaraműveinek megszületését inspirálta.

De mi történik azokkal az életművekkel, amelyeket „elejtenek” az előadók? Mi történik azokkal a zeneszerzőkkel, akik „csak” jelentős és magasrendű zenék alkotói, a zenetörténet korszakos jelentőségű géniuszainak árnyékába szorulva?

A jeles zenekritikus, Csengery Kristóf írta egy nemrégiben megjelent írásában: születésük és haláluk évfordulói jó alkalmat adnak e komponisták ideig-óráig tartó újrafelfedezésére, emlékkoncertek és tudományos konferenciák megrendezésére, néhány hiánypótló hangfelvétel elkészítésére – ám az aktualitás elmúltával további sorsuk rendszerint a visszasüllyedés a feledésbe. A zenetudomány persze előbb-utóbb „utoléri” ezeket az alkotókat is: a valódi teljesítmény nem marad ismeretlen és – legalábbis részben – feldolgozatlan. De elég-e ez? Helyettesíti-e vajon a művek elhangzását? Az értékítélet meghozatalát hajlamosak vagyunk átengedni az utókornak, azzal mentve magunkat, hogy az elfeledett életművek okkal-joggal jutottak sorsukra. De vajon mennyire megalapozott a muzsikustársadalom és a közönség ítélete életművek sarokpontjainak számító kompozíciók ismerete nélkül?

Idén a Bartókot és Kodályt követő zeneszerző-nemzedék alkotóként, népzenekutatóként és pedagógusként egyaránt jelentős alakja, Járdányi Pál (1920–1966) születésének centenáriumát ünnepeljük. Járdányi rendkívüli sokoldalúsága ma is ámulatba ejtő: a Zeneakadémián Kodály és Siklós Albert irányításával zeneszerzés-, Zathureczky Ede osztályában hegedűtanulmányokat végzett. A Pázmány Péter Tudományegyetemen néprajzot hallgatott, itt A kidei magyarság világi zenéje című falumonográfiájával 1943-ban bölcsészdoktori fokozatot szerzett. 1946-tól a Zeneakadémia tanáraként fejtett ki szerteágazó pedagógiai tevékenységet. A ragyogó kezdet fényében tragikus igazán a folytatás: mindössze negyvenhat év adatott neki, 1966-ban súlyos betegségben hunyt el.

Halálának huszonötödik és ötvenedik évfordulója tudományos konferencia és emlékhangverseny megrendezésére adott alkalmat: a 2016-os előadások az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének gondozásában kötetben is megjelentek. Ugyancsak az Intézet égisze alatt 2018-ban Fehér Anikó a folklórtudóst mutatta be „Kis Kidéből nékem el kell menni…” Járdányi Pál, a népzenekutató című könyvében. Az ezredfordulóval egybeeső nyolcvanadik születésnapja alkalmából összegyűjtött írásai láttak napvilágot, Berlász Melinda szerkesztésében, a Hungaroton Classic CD-lemezen adott reprezentatív válogatást zenekari műveiből.

Kecskeméti István 1967-ben megjelent életrajza után 2004-ben Kusz Veronika tollából tömör monográfia foglalta össze pályáját. Születésének centenáriumát az egész esztendőt átívelő rendezvénysorozattal tervezték köszönteni – az egykori lakóházán elhelyezett emléktábla avatása, a nevét viselő budapesti zeneiskola által rendezett zeneszerzőverseny, a Zeneakadémia hallgatóinak kamarazeneestje szerencsére megvalósult. Remélhetőleg a további hangversenyeknek, az év végére tervezett emlékkonferenciának, valamint a népzenei és zenetudományi kiadványok megjelenésének sem lesz akadálya.

Járdányi zenéje soha nem tűnt el a zenei köztudatból, hiszen ragyogó pedagógiai kompozíciói manapság is a zeneiskolai repertoár alapkövei: a szerényebb technikai követelményeket támasztó, ugyanakkor ihletett és kifogástalan mesterségbeli tudásról tanúskodó darabok méltón képviselték művészetét. Árva madár című gyönyörű népdalfeldolgozása is fel-felhangzik kóruskoncertek műsorában. Ezzel együtt számos jelentős művét (a Hegedű-zongoraszonáta, a Kétzongorás szonáta, a két vonósnégyes, az intim Missa brevis, értékes kórusművek és dalok) nélkülöznünk kell a hangversenygyakorlatból és a diszkotékákból. Gyakoribb megszólaltatásuk szép feladat lenne fiatal előadóművészek számára: a Bartók és Kodály által fémjelzett, a magyar (és közép-európai) népzene, valamint a nagy európai hagyomány ötvözésével létrejött új magyar zenének kétségkívül Járdányi volt az egyik legerőteljesebb, a nagymesterek művészetét egyéni módon továbbgondoló alakja. A ritka előadások sikere azt igazolja, muzsikája nemcsak a történeti érdeklődésű hallgatók számára érdekes.


/Járdányi Pál-domborműves emléktábla (1988, Bányai József) Járdányi Pál zeneiskola homlokzat. - Veszprém megye, Tapolca, Városközpont, Deák Ferenc utca 16. Fotó: wikimedia Commons/

Emberi tartása is példaértékű: 1951-ben a Magyar Zeneművészek Szövetsége által rendezett vitán rendíthetetlen bátorsággal állt ki Bartók és Kodály, valamint a magyar népzene ügye mellett. 1956-ban lelkesen csatlakozott a forradalomhoz: a Zeneakadémia Forradalmi Bizottsága és a Magyar Értelmiségi Forradalmi Bizottság tagja, utóbbi október 29-én kelt nyilatkozatának egyik megszövegezője. Csak 1959-ben sikerült a hatalomnak eltávolítania a Zeneakadémiáról – mestere támogatásával lelt menedékre és új munkaterületre az MTA Népzenekutató Csoportjában, ahol Bartók és Kodály kutatási eredményeinek briliáns ötvözésével ő alkotta meg a népzenei anyag rendezésének új koncepcióját. A magyar népzenekutatás számára Járdányi szellemi öröksége máig érvényes fundamentum.

Vörösmarty nagy verse, az Előszó megzenésítése közben ütötte ki kezéből a tollat a halál: Kodály összetörten búcsúzott az előrement tanítványtól. Itt hagyta örökül a helytállás ragyogó példáját, mértékadó tudományos eredményeit és újrafelfedezésre váró zenéjét. Az utókor előtt álló feladatot Vargyas Lajos így fogalmazta meg: „Tegyük vissza az élvonalba, ahová való, ahol most már nemcsak joga van helyet foglalni, hanem kötelességünk is ott számontartani: a kitűnő zenészek, zenetudósok, a demokratikus magyarok, a mindig emberségesen ítélő és viselkedő, jellemes emberek közé. Akiket tisztelünk, s akiknek hiányát nem pótolja semmi.”