Két hazai kurzuson is találkozhattak a Londonban élő hegedűművésszel a jelentkezők, július közepén a Fesztivál Akadémia Budapest sorozatában osztotta meg tapasztalatait, július végén pedig a X. Altalena Ünnepi Fesztiválon és Nyári Akadémián foglalkozott a fiatalokkal.
Ez utóbbi, Telkiben rendezett sorozatnak – kezdi Pauk György – egykori növendékem, Tóth Barbara a zenei igazgatója, így örömmel mondtam igent a felkérésére, s a Kelemen Barnabásék vezette Fesztivál Akadémiára is nagyon szívesen jövök. Már tavaly is vártak, akkor sajnos covidos lettem, idén azonban mindkét sorozatot pótlom. Sok tehetséges muzsikus jelentkezett a kurzusokra, igazi nemzetközi gárda. Londonban is igyekeztem felhívni a figyelmet ezekre a szériákra, hiszen fontos, hogy a fiatalok minél többféle tudást szerezzenek. Hegedülni ugyanis nehéz.
Kényelmetlen a hangszer, játék közben folyamatosan a gravitáció ellen kell dolgoznunk. Ezért éreztem mindig a legnagyobb dicséretnek azt, hogyha egy-egy koncert után azt mondták nekem, látva a két kéz együttes munkáját, s azt, ahogyan az ember formálja a dallamokat – „hegedülni milyen könnyű”…
Pauk György harminchat éven keresztül volt a londoni Royal Academy of Music professzora, idén január elején fejezte be az ottani munkát.
Az első esztendőkben még kevés idő jutott a növendékekre, hiszen szólistaként évente nyolcvan-száz koncertet adva jártam a világot, s a legnevesebb zenekarokkal, karmesterekkel játszottam, de mindig fontosnak tartottam, hogy továbbadjam a Hubay–Zathureczky-iskolában tanultakat, hozzátéve a saját tapasztalataimat. A tanszéket is szeretett mesteremről neveztem el, aki 1949-ben, tizenhárom évesen vett fel az osztályába. Úgy vélem, a technikát fiatalon, tizennégy és tizennyolc éves kor között kell elsajátítani, amikor az ember ujjai még mozgékonyak, s azután erre a meglévő tudásra lehet a továbbiakat építeni.
S hogy mennyire hasznos mindaz, amit továbbadott az újabb és újabb hegedűs generációnak, azt számos kiváló növendék bizonyítja, akik a világ legkülönbözőbb együtteseiben töltenek be vezető szerepet. Sikeres magyar tanítványa is akad jócskán, köztük a Svájcban élő Stuller Gyula, Pusker Júlia, Deák Márta, a Pannon Filharmonikusok koncertmestere, András Tamás, a Royal Philharmonic Orchestra koncertmestere. Arra a kérdésre, hogy a tanévről tanévre folyó munkától miben különbözik egy mesterkurzuson átadható tudás, így válaszol:
Ahogy a nyolcvanadik születésnapomra néhány évvel ezelőtt írt könyvemben is szerepel, két embertől tanultam ezen a téren sokat, akiket nagyon szerettem és tiszteltem. Bloomingtonban tartott rendszeresen kurzusokat Starker János gordonka- és Sebők György zongoraművész. Volt alkalmam meghallgatni őket, és a példájukból tanultam meg, mi az, ami ilyenkor fontos.
Negyvenöt perc alatt nem érdemes elkezdeni a technikát javítgatni, nem tartom helyesnek a taktusonkénti munkát sem. Ilyenkor a zene a lényeg. Az, hogy egy frázis, egy melódia miről szól, milyen összefüggései vannak, erre kell kinyitni a növendék szemét-fülét.
Én sokszor énekeltetem a hallgatókat, mert az a legtermészetesebb módja a zenében rejlő érzelmek kifejezésének, akkor tapasztalja meg, milyen hosszú egy-egy frázis, mikor kell levegőt venni. A hegedűn is úgy kell játszani, mintha énekelne az ember. Magam is ezt tanultam meg Zathureczky Edétől. Amíg élek, emlékezni fogok arra, ahogyan az órákon hegedült. Egy fotel szélére ült és eljátszott egy frázist, mi pedig ámulattal figyeltük… A pályám során mindig arra törekedtem, hogy mindazt a Hubay-hagyományt, azt az ujjrendet, frazírozást, zenei tanácsot, amit tőle kaptam, továbbadjam.
Pauk György: „Bartók-interpretáció esetén jó, ha valaki ebben a hazában született” Fotó: Farkas Virág/Zeneakadémia
Hozzáteszi azt is, nem irigyli a most pályakezdő fiatal muzsikusokat, úgy látja, sokkal nehezebb lesz az életük, mint amilyen az ő generációjának volt. Ahogy mondja, ma már zenekarban sem könnyű státust kapni, s a világban a zene, a művészetek szerepe visszaszorulóban van. Pedig az ő pályája sem indult könnyen, a vasfüggöny miatt fiatal muzsikusként számos felkérésre, versenyre nem mondhatott igent, s amikor 1958-ban végül elhagyta Magyarországot, Londonban meg kellett ismertetnie magát hegedűművészként.
A hatvanas-hetvenes években a brit főváros volt a zenei élet központja. Mindenki ott akart fellépni, s olyan muzsikusok játszottak rendszeresen Londonban, mint Vladimir Ashkenazy, Daniel Barenboim, akikkel gyakorta még fociztunk is a parkban – meséli. – Ahhoz, hogy akkoriban egy fiatal muzsikust megismerjenek, ki kellett bérelni a Wigmore Hallt. Nekem szerencsém volt, hogy sok magyarral, ismerőssel meg tudtam tölteni a termet, másnap pedig öt-hat olyan jó kritika jelent meg a koncertemről, hogy felfigyeltek rám a menedzserek, és szerződést ajánlott az egyik neves ügynökség.
Ki mertem állni Bartók Béla szólószonátájával, talán akkor játszottam először pódiumon. Mai fejemmel belegondolva nagyon merész választás volt a zeneirodalom egyik legkomplikáltabb, legnehezebb hegedűdarabjával bemutatkozni.
Szerencsére meghozta a sikert.
Ebben az is közrejátszott, hogy Zathureczky Ede jól ismerte Bartókot, így továbbadta növendékeinek is mindazt, amit a zeneszerzőtől hallott. Pauk György avatott Bartók-interpretátorrá vált, aki később szintén sokaknak segített abban, hogy hitelesen tolmácsolják a magyar zeneszerző darabjait.
Bár ez minden zenére igaz, Bartók kapcsán mégis a legfontosabb, hogy azt kell játszani, amit a kottába írt. Most olvasok egyébként egy nagyon érdekes, róla szóló könyvet, ennyi esztendő után is tud az ember újat tanulni a zeneszerzőről… Bartókot mindig szabadon, fantáziával telve kell játszani. A komponista rendkívül precíz muzsikus volt, a kottái tele vannak metronómjelzésekkel, azokat azonban nem kell mindig szigorúan betartani. A növendékeknek is azt mondogatom, hogy ahol nagyon gyors tempókat írt, azoknál a részeknél arra kell igazán figyelni, hogy a tempóváltások pontosak legyenek és megmaradjanak – a zenei összefüggéseknek kell rendben lenniük.
Bartók – zongorista lévén – néha szinte lejátszhatatlan darabokat komponált hegedűre. Kikérte ugyan Székely Zoltán vagy Yehudi Menuhin tanácsát, de még így sem könnyű előadni a műveit. A frazírozásra, a lélegzésre kell ügyelni, ő pontosan előírta a kötéseket, a vonóváltásokat.
S persze az ütemezés, az akcentusok, a magyar nyelv lüktetésének érzékeltetése ugyancsak fontos a játék során. Rögtön hallom, még nagyon jó előadásban is, ha nem magyar a hegedűs… Szóval Bartók-interpretáció esetén jó, ha valaki ebben a hazában született, hiszen a magyar népdalok – melyeket minden gyerek megtanul – lüktetése is benne rejlik a zenében.
Az elmaradhatatlan Stradivari
Ha összegzem a pályámat, az életemet, azt mondhatom, boldog ember vagyok. Szép szólókoncertjeim voltak a világ számos pontján, s a számomra oly lényeges kamarazenének is részese lehettem három évtizeden keresztül a triómnak, Frankl Péternek és Ralph Kirshbaumnak köszönhetően. Mindig ott voltak, amikor szükségem volt bensőséges zenélésre…
Szerencsés voltam abban is, hogy amikor a Chicagói Szimfonikus Zenekar meghívásának tettem eleget, megismertem azt az ember, akinek a Stradivari-hegedűmet köszönhetem.
Amiben szintén különösen szerencsés voltam, az az, hogy huszonkét évesen megtaláltam életem párját, s idén már a hatvanharmadik házassági évfordulónkat ünnepelhetjük, éppen azon a napon, amikor a mesterkurzust kezdem a Fesztivál Akadémián. Mivel hatévesen elveszítettem a szüleimet, s a nagymamám, egy nagybácsi és nagynéni nevelt, így számomra fontos volt a családalapítás. Nagy öröm, hogy a lányom és a fiam négy unokával ajándékozott meg, s már megszületett az első dédunokánk is.
Teljes volt a pályám – fejezi be –, mindig élveztem a tanítást, s boldoggá tesz az is, hogy a növendékeim is folytatják, amit elkezdtem, örökítik tovább a Hubay–Zathureczky–Pauk-iskola zenei hagyományát…
Nyitókép: Pauk György próba közben a Zeneakadémián Fotó: Farkas Virág/Zeneakadémia
