Az Operaházban hamar legendássá váltak azok a kerámiafigurák, a Máriabesenyői kántálóasszonyok, amelyek abban az időben születtek, amikor legelső dalszínházi szerepét, a Parsifal egyik Viráglányát próbálta.

Nem sikerült jól a Wagner-zenedráma főpróbája – meséli a keramikusművész, énekes –, Viráglányként nem léptünk be időben… Miközben Par-
sifalt ostromoltuk a szerelmünkkel, mindig kicsit csúszásban voltunk, így a dirigens, Ferencsik János fő-zeneigazgató felháborodva közölte velünk, hogy úgy énekelünk, akár a máriabesenyői kántálóasszonyok. Mi pedig, a második szereposztás hat szomorú Viráglánya leforrázva kullogtunk vissza az öltözőbe. A bemutatóra persze azért premierajándékkal készültünk, az elkészítését elvállaltam, szabad kezet kapva a többiektől. A vezetőség tagjainak, Mikó András rendezőnek, Mihály András igazgatónak, s természetesen a karmesternek is készült egy-egy kendős parasztasszony-figura, ahogy nagy áhítattal, kicsit félrehúzott szájjal fújja az énekét… Odaadni már nem mertem, csak letettem mindenkinek az Erkel Színház portájára. Majd rettegve vártuk az első közös próbát Ferencsikkel, hogy vajon mit szól hozzá. Keresem azt a hölgyet – mondta a szobába belépve –, aki a kerámiát készítette, mert a lakásom dísze lett, a bejárati ajtóval szemközt kapott helyet, s minden érkezőnek elmesélem a történetét. Így lett híres az első figurám, s persze a bemutatón már a mi hatosunk is sikerrel szerepelt.

Simándy Józseffel a Bánk bánban
Fotó: Mezey Béla/OPERA

Csavlek Etelkának azonban nem ez volt az első zenére születő alkotása, hiszen már diplomamunkáját is Kodály-művek inspirálták. Annak ellenére, hogy már kisgyerekként is operaénekes akart lenni, először az Iparművészeti Főiskolát végezte el. A zene és a képzőművészet párhuzamosan volt jelen az életében gyerekkorától kezdve. A Kisemberek dalai nyomán született az a tizenöt négyzetméteres kerámia falikép, amely a budapesti Bogdánfy úti óvodát díszíti. Abban a budapesti porcelángyárban készítette el, ahol későbbi férjével, az ott főmérnökként dolgozó dr. Németh Zoltánnal megismerkedett.

A szép hangot édesanyámtól – aki később rengeteget segített –, a kézügyességet édesapámtól örököltem. Ők odafigyeltek arra, hogy segítsenek a tehetségem kibontakoztatásában. Gyerekként zongorázni tanultam, szolfézsra jártam. Apu rendszeresen hordott a bátyámmal (Csavlek András, Munkácsy-díjas festőművész) múzeumba, kiállításokra, s gyakran rajzoltunk együtt. Az énektanuláshoz tizennégy évesen még fiatal voltam, így a képzőművészeti gimnáziumban tanultam tovább, és beleszerettem a kerámiába. Nem voltak soha kamaszkori problémáim, mert a kerámia és az éneklés átlendített mindenen. A skálázás, az éneklés maga volt a gyönyörűség, ahogy persze az is, ha sikerült megkorongozni egy hengert. A későbbi életem során is mindig azt éreztem, amikor volt valami gond, hogy ahogyan az élet megy előre, ha egy-egy lépésnél akad nehézség, örömet is mindig kap mellé az ember, ami átsegíti a válságokon. Rám egyébként is jellemző, hogy inkább mosolygok, mint sírok…

A Don Carlos előadásában Erzsébet szerepét énekelte, II. Fülöp alakjában Kováts Kolos
Fotó: Mezey Béla/OPERA 

Akkor sem keseredett el, amikor nem járt sikerrel a zeneakadémiai felvételin, hiszen megvolt az első diplomája, férjhez ment, megszülettek a lányai, szép sikereket arattak a kiállításokon a kerámiái, sokan vásárolták a temérdek humorral megformált, kedves figurákat. Hét évig egyáltalán nem is énekelt, de aztán hiányozni kezdett a zene. Rátalált a neves énektanárra, Pauk Annára, s a tőle vett magánóráknak köszönhetően kétesztendei gyakorlást követően sikerrel szerepelt az Operaház meghallgatásán is. A társulatnak 1982-ben lett a tagja.

Ezt követően még több zenei témájú kerámiám született, Toscák, Fiordiligik a Così fan tutte nyomán, s más, általam nem énekelt nőalakok. Beleképzeltem magam az adott hősnő szerepébe, és máris formálódott a kerámia. Mindig a szempár az első, nálam két pici lyuk csupán, mégis bármit ki tud fejezni, s ahogy elkészül, megvan a figura lelke.

Così fan tutte, ahogy az énekes-kerámiaművész látja 
Fotó: Czimbal Gyula/Csavlek Etelka archívumából

Minden kerámiafigurájának a születését vissza tudja idézni, ahogy az operahősnők sorát, a Bánk bán Melindájától a Tannhäuser Erzsébetén át a Figaro házassága Grófnőjéig.

Békés András rendező volt, aki azzal fordult hozzám: Mondja, Etelka, hol tanulta maga ezt? Ezt a játékot? Sehol, érzem – feleltem, erre kézlegyintés és ‘ugyan’ volt a válasz… Pedig valóban belül éreztem rá arra, hogyan kell életre kelteni a figurákat, és nagyon jó érzés volt megjeleníteni őket, még akkor is, amikor Boleyn Anna bőrébe bújtam… Ki kell nyitni az embernek a lelkét, a koloratúrákkal is annyi mindent el lehet mondani! Magam is kitaláltam egy-egy játékot, ami még erősebbé tette a figurát. Ahogy a Tannhäuser Erzsébeteként csak nyúlok a lovag válla felé, de mielőtt megérinteném, vissza is húzom a kezem. Ahogy letérdelek az életéért könyörögve… S ezeket az ötleteket a rendező, Szinetár Miklós is elfogadta. Vagy, ahogy az előadás végén levetem, lassan lehull mögöttem a köntösöm, jelezve, hogy eltávozom ebből a világból…. Apró dolgok, de nagyon jelentősek, amit az is jelzett, ahogy a kollégáim reagáltak rá, hiszen megesett, hogy a próbát nem tudta folytatni a Wolframot éneklő Sólyom-Nagy Sándor, mert könnyekig meghatotta az általam megjelenített nőalak. Egy kedves, kiváló kolléganőm, Sümegi Eszter az egyik interjújában visszaidézte, hogy tizennyolc évesen az Operaházban látta azt a Bánk bánt, amelyben Melindát alakítottam, s mennyire tetszett neki, meghatározó volt számára Melindám. Boldoggá tett, hogy ilyen emlékezetesek az előadásaim.

Tosca kerámiában
Fotó: Czimbal Gyula/Csavlek Etelka archívumából

Hogy valóban így van, azt talán az is mutatja, hogy alig töltött negyedszázadot az Ybl-palota pódiumán, négy évvel ezelőtt a közönség a Halhatatlanok Társulatának tagjává választotta.

Nagy örömet jelentett, hogy ennyi év után is emlékeznek rám, s az örökös tagok közé kerültem. A színpadtól 2007-ben Tosca szerepével búcsúztam, de ezek szerint valami olyasmit adtam, ami magával ragadta a publikumot. S az az érzés, ahogy az ember kilép a függöny elé, és fölkiált a közönség, az gyönyörűség, maga a csoda, nagyon jó rá visszaemlékezni. Igaz, nem volt olyan nagy és hosszú a pályám, mint amilyen lehetett volna, de ha másképp alakul az életem, akkor kimaradt volna olyan boldogság, amire szükségem volt.

S bár ahogy mondja, az éneklés ma már a múlté, a mai napig szívesen jár hangversenyekre, operaelőadásokra, figyeli a televízióban a közvetítéseket, és örömmel gratulál a fiatalabb kollégák produkciójához. Azért időről időre skálázik, elénekel néha otthon egy-egy dalt vagy nótát, s persze, ha kell, akkor segít népdalokat tanulni unokáinak, akik négyen vannak, két fiú és két lány.

Azt kívánom nekik, hogy találják meg a boldogságot az életben, ahogy én is megtaláltam a két hivatásban, s jelezte azt is, hogy jó úton haladok, azon, amit a Jóisten kijelölt számomra. A kerámia még ma is ott bizsereg bennem, akad még gyakorta egy-egy megvalósításra váró ötlet, de most fontosabb a családom. Időnként persze visszaidézzük a férjemmel a múltat, az itthoni alakításokat vagy a vendégszerepléseket a párizsi Nagyoperában, a Zeffirelli rendezte Traviatában, vagy a San Franciscó-i Varázsfuvolát, Così fan tuttét, hiszen ezekre a fellépésekre mindig elkísért. S tényleg boldogság, hogy Sümegi Eszter egy másik beszélgetésben azt emlegette: nagy szerencséje volt, mert része lehetett az Opera azon korszakának, amikor olyan nagyok énekeltek, mint Ilosfalvy Róbert, és mellette engem említett…

Nyitókép: Csavlek Etelka a Grófnő szerepélt énekelte a Figaro házassága előadásában
Fotó: Mezey Béla/OPERA