Lengyel József novellájának filmváltozata – hirdeti a stáblista, de minden szokást, szabályt, előírást figyelmen kívül hagyva nincs megnevezve a forgatókönyvíró. A film politikai védőszentje Lengyel József, a sokat szenvedett, de az eszméhez és a Párthoz mindvégig hű kommunista író. Elvtársai a Szovjetunióban börtönbe zárták, Szibériába száműzték, aztán 1955-ben – Mea culpa, elvtársunk, mea culpa, tévedtünk! – rehabilitálták, hazaengedték. A kommunista bárányt itthon keblükre ölelték a kommunista farkasok: Lengyel József minden írását kiadták, díjazták, körbekoszorúzták, 1963-ban Kossuth-díjjal tüntették ki „egész életművéért, különösen az »Igéző« című novelláskötetéért”.
Lengyel Józsefet izgatta a filmcsinálás, a húszas–harmincas években Berlinben, Moszkvában filmes körökben forgolódott, érthető, hogy boldog volt, amikor Jancsó Miklós felkereste javaslatával: szeretné elbeszélését megfilmesíteni. Az író lelkesen munkához látott: „Az Igéző egyik novellájából, az Oldás és kötésből írtam a forgatókönyvet.” (Esti Hírlap, 1962. szeptember 5.) Írtam – állította Lengyel József szeptemberben. Két hónappal később mintha zavarban lenne: „Faggatjuk Lengyel Józsefet, az író vonakodik. Szerinte a rendező beszéljen, hisz ő írta a forgatókönyvet…” (Film Színház Muzsika, 1962. november 2.) Mindenki úgy tudja, hogy a film „Lengyel József novellájából Jancsó Miklós forgatókönyve nyomán készült”. (Új Írás, 1964. május)
A bennfentesek számára akkor sem volt titok: a forgatókönyvet az irodalmi életből kitiltott Hernádi Gyula – utóbb évtizedekig Jancsó Miklós „rendezőpárja” – írta. Akik olvasták Lengyel József elbeszélését, azt is tudták: a filmnek kevés köze van az eredeti történethez. „Az Oldás és kötés című film nem pusztán dramatizálása vagy filmszerű továbbfejlesztése Lengyel József novellájának, hanem szemléletét és problémáját tekintve szinte az ellentéte.” (Filmvilág, 1963. április 15.)
Szinte az ellentéte – az elvtársak számára ez a gond!
Lengyel József csak néhány évvel később nyilatkozott: „Nagyon jónak tartom Jancsó munkáját, sok érdekeset hozzátett a filmhez, de sajnos egy csomó érdekeset el is vett az írásból…” (Filmkultúra, 1968. március 1.) Évtizedek múltán Jancsó Miklós azt is elmesélte, hogy „Aczél György egy pártaktíván kijelentette, ő az elvtársak helyében nem hagyná, hogy elkészüljön ez a film, de akkor már javában forgattam azt”. (Kritika, 2003. július–augusztus)
A forgatókönyvíró Hernádi Gyula neve nem szerepelhetett a stáblistán – intézkedett a „hivatal”. Szolgalelkű pártkatona mindig akad, aki kommunista kötelességének tartja leállítani az első játékfilmjével – A harangok Rómába mennek – megbukott Jancsó Miklós új filmjének forgatását, de még Aczél György művelődésügyi miniszterhelyettes (a miniszter első felettese – a kortársak szerint) sem merte Lengyel József elvtárs, a Kommunisták Magyarországi Pártja alapítótagja novellájából készülő film forgatását betiltani. Post festam aztán hangsúlyozta: „Lengyel novellája sokkal jobb volt, mint a filmváltozat.” (A Jövő Mérnöke, 1963. május 13.) Nem ez volt a nyájasan cinikus főelvtárs legnagyobb tévedése.
Kezdetben remek volt az összhang író és filmrendező között. A forgatókönyvet íróLengyel József bölcs tanácsa a filmrendezőnek: „Te Miklós! Sokat gondolkoztam azon a jeleneten, amikor az öreg Járom vet. Feltétlenül kellene olyan schnitt, ahol csak a kéz látszik… Keress egy öreg parasztot, egy olyat, akinek egész munkásélete tükröződik a kezén. Egy olyat, amit ezer barázda szánt végig. És ezt fotografáltasd le, ahogyan szórja a magot. Egyetértesz?” (Film Színház Muzsika, 1962. november 2.)
A filmrendező tömör válasza: Feltétlenül. Lengyel József október végén még azt hiszi: ő írja a forgatókönyvet.
A filmben lófogatú vetőmasina tartályába önti zsákból a kendermagot az öreg paraszt – nem látjuk a kezét. Látunk viszont két lebilincselően szép, gazdája szavára engedelmeskedő ökröt, akikről az elbeszélésben nem esik szó.
Gondja van a kritikusoknak ezzel a két ökörrel: „a szűnni nem akaró ökör-szólongatás” (Népszava, 1963. március 28.), „Leginkább az öncélúvá váló ökör-jelenetre gondolok.” (Film Színház Muzsika, 1963. április 6.)
Nem ostobák a kritikusok: eltökélten vakok.
Hatvan év múltán is szívszorítóan szép jelenet, ahogy a bölcs öreg paraszt szólítgatja, hangjával simogatja, irányítja a fejüket lóbálva engedelmeskedő ökröket. A két állat már a termelőszövetkezet tulajdona, de nincs hely az istállóban, ezért maradhatnak gondozásra – aznap estig! – az öreg parasztnál. Aztán este viszik a két gyönyörű jószágot a vágóhídra.
„Az Oldás és kötés, kisiklásaitól eltekintve, eszközeiben és módszerében ízig-vérig modern film, csak a szándékos rosszakarat tagadhatja, hogy élő magyar problémát tár fel, és mindenképpen a szocializmus építését szolgálja.” (Jelenkor, 1963. június)
Már 1963-ban sem lehetett felfedezni a filmben egyetlen olyan jelenetet, amely „a szocializmus építését szolgálja”. A főhős „egy szánnivalóan különc társaság tagja” (Hétfői Hírek, 1963. március 25.), és minden filmkritikus fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a filmben látható művésztársaság fellengzős dilettánsok, sértett álmodozók, tehetségtelen egzisztencialista képzelgők, Nyugat-majmoló álművészek gyülekezete – szellemiségük idegen szocializmust építő társadalmunktól. A kritikusok arról nem akarnak tudomást venni, hogy a Várbazár műteremlakásában és a dohányfüstös Várkert Kioszkban fölvett jelenetekben a szereplők közül számosan nem színészek, hanem a filmrendező „művészbarátai”, képzőművészek, táncosok, írók… Csoóri Sándor, Konrád György, Hernádi Gyula… A mozgóképen a múlt század hatvanas éveinek értelmiségi életérzése látható: tétova művészkedés, kísérletezés, rosszkedvű kiútkeresés, reménytelen álmodozás… az akkori valóság.
A realista film nagy részének semmi köze Lengyel József novellájához. A korhoz volt köze a filmnek, a múlt század hatvanas éveiben szocializmust építő magyar társadalomhoz, amelyről évtizedek múltán így vallott Jancsó Miklós: „Tudtam, hogy velejéig rohadt az egész rendszer.” (Kritika, 2003. július–augusztus)
Jancsó Miklós 1963-ban tudta, hogy velejéig rohadt az egész rendszer, de filmrendező volt, filmet, filmeket akart forgatni. Az idézett mondat második fele: „de elfogadtam a játékszabályokat”. Jancsó Miklós elfogadta a játékszabályokat és álruhába bújt: forgatás közben golyóálló páncél a kommunista Lengyel József novellája. A rendező csőbe húzta a politikusokat: az elvtársak is kénytelenek voltak betartani a játékszabályokat.
Az Oldás és kötés a kritikusok szerint „mindenképpen a szocializmus építését szolgálja”, gond a filmrendező stílusával, filmkészítő módszereivel van, mert „egy stílussal, amely a kapitalista valóság pangását tökéletesen érzékeltetni tudja, nem lehet alkalmas arra, hogy a szocialista valóság dinamikus fejlődését sikerre vigye”. (Népszabadság, 1963. március 31.) Szemellenzős pártkatonák hosszan értekeztek a film nehezen megfejthető, túlzottan intellektuális jelképeiről, azt látták, azt magyarázták, amit látni akartak: „A Jancsó Miklóssal közösen filmmé átköltött novella tágasabb, szélesebb horizonton keresi a korszakváltás szocialista etikájának szilárd alapját, hogy biztos bázisra építse a kommunista humanizmus tartópilléreit.” (Új Írás, 1963. május)
Ha az elvtársak engedélyezték volna, hogy szerepeljen a stáblistán Hernádi Gyula neve, akkor nem „kapitalista” stíluseszközeiért, hanem a szocializmust építő társadalmat megfeneklett hajónak bemutató szellemiségéért támadhatták volna a filmet. Nem tették.
A „velejéig rohadt rendszerben” mindenki betartotta a játékszabályokat. A politikusok, a kritikusok nem akarták észrevenni, hogy „Rohadt az államgépben valami”, és erről szól félreérthetetlenül a film. Jancsó Miklós filmje védelmében, ahol szólásra kérték, nyilatkozott: „Nekünk művészeknek hitvallást kell tennünk a szocialista társadalom mellett.” (Budapesti KISZ Élet, 1963. július 1.)
A hazug szó elszáll, a film megmarad: az Oldás és kötés hat évtized múltán ma is izgalmas film, nem csupán a lassan elfelejtett múltról mesél.
Örök kérdés: szabad-e elfogadni, s ha igen, akkor miképpen a gazemberek diktálta erkölcstelen játékszabályokat.
A szerző író, rendező, színháztörténész
Borítókép: Latinovits Zoltán és Barsi Béla Fotó: Rajnógel Imre
