Különösen rémisztő látni, hogy ugyan több mint száz év eltelt a filmben bemutatott történések óta, de a háborúzás természete mit sem változott, és most is ugyanolyan értelmetlen vérontás és barbarizmus az egész, mint annak idején volt. Sosem azoknak a vérét ontják, akik a háborút kirobbantották és igazán akarták, hanem nagyrészt ártatlanokét. Erich Maria Remarque a múlt század húszas éveiben írta meg a regényét a háború embert lealjasító természetéről a saját katonai élményei és tapasztalatai alapján, amit nagyon rövid időn belül követett egy nagy sikerű (a legjobb film Oscar-díját is elnyerte) amerikai mozgóképes adaptáció 1930-ban, majd egy tévéfilmes változat a hetvenes évek végén. Csakhogy hiába a hírnév és a díjak, az azóta eltelt évek egyik produkciónak sem tettek jót, és mondjuk ki: mindkettő felett eljárt az idő. Már csak emiatt sem mondható felesleges próbálkozásnak Edward Berger német rendező legújabb adaptációja, ráadásul mellette szól az is, hogy végre nem angol vagy amerikai verzió készült a regényből, hanem a szereplők német nyelven beszélő német színészek, így sokkal közelebb kerültek az alapanyaghoz, mint a nagy elődök. Remarque kötete híres arról, hogy szinte végig egyes szám első személyben, egy háborúba bevonuló baka szemszögéből mutatja be az I. világháború poklát, és olvasóként mi sem látunk többet a háborúból, mint a főhős a nyugati front lövészárkaiban. Berger azonban szakít ezzel a megközelítéssel, nem elégszik meg azzal, hogy csupán hőse, Paul Bäumer embertelen megpróbáltatásait kövesse. Bár a 2022-es verziónak is egyértelműen ő a főszereplője, a film időnként bepillantást enged abba is, mi zajlik a frontvonalak mögött, ahol a politikusok és magas rangú katonatisztek a fegyverszünetről és a háború végének feltételeiről folytatnak tárgyalásokat jól fűtött vasúti fülkékben, kiváló ételek és ínyenc italok társaságában. Egyértelmű, hogy a rendező rá akart mutatni a sokszor szórakozásból háborúzó uraságok és a harcmezőn az életükért szörnyűséges körülmények között küzdő kiskatonák közti különbségekre, valamint az új filmnek az is jól látható célja, hogy rámutasson: ez a fajta térdre kényszerítés és kompromisszummentes megadás vezetett ahhoz, hogy Németország két évtizeddel később ismét a háború útjára lépjen, csak immár újult erővel, és még a korábbinál is nagyobb elszántsággal. Ezzel a gond csak az, hogy hiába a jól átgondolt üzenet, a béketárgyalások jelenetei rendre kirántanak bennünket a kiskatonák túlélésről szóló kegyetlen hétköznapjaiból, ahol az emberség kimerül annyiban, hogy a néhány gyerekkori barátjuk halála talán még megrázza őket, de mások halála egy idő után már nem jelent nekik semmit, hiszen legbelül üressé váltak, a folytonos túlélő üzemmód megölte a lelküket és a jövőjüket.

A rendező maximálisan kihasználja a modern filmes technológiák teljes eszköztárát, a háborús jelenetek látványvilágát bátran oda lehet állítani a műfaj olyan klasszikusai mellé, mint a Ryan közlegény megmentése vagy a korszakban még inkább ide passzoló 1917. Nézőpont kérdése eldönteni, hogy túl sok-e a sokadik megcsonkított, a bombázás által eltorzított arcú/fejű holttest vagy sebesült látványa: lehet ezt öncélúnak találni, de akár azt is mondhatjuk, hogy a háború szörnyűségeinek ábrázolásához pont erre van szükség. Ezt a vitát meg sem próbálom eldönteni, így csak arra figyelmeztetem a jövőbeni nézőket, hogy a Nyugaton a helyzet változatlan látványvilága és vérengzései sokszor már-már horrorfilmbe illők, sőt számos horrornál sokkal kegyetlenebbek, már csak azért is, mert erről tudjuk, hogy valóban megtörtént – és hogy az ukrajnai lövészárokharcokban a mai napig történnek hasonló szörnyűségek. A film egyértelműen bemutatja, hogy a főszereplő srácok gyakorlatilag ártatlan naivitással, még gyermeki lélekkel vonulnak be a háborúba, a lelküket pedig fűti a mesterségesen felpumpált hazafiság, hogy aztán a frontra érkezésük után szinte azonnal szembejöjjön a valóság, és a realitás pofonjaitól pillanatok alatt változzanak gyerekből felnőtté, hogy aztán rájöjjenek: szeretett hazájuk a hazafiságukat kizárólag arra használta fel, hogy önként és dalolva sétáljanak a húsdaráló közepébe. A közel két és fél órás játékidőre számos monumentális csatajelenet jut, és a műfaj kritikusai által felhozott gyakori kérdés ezúttal is helytálló: lehet egy film úgy háborúellenes, hogy a háborús jeleneteket valójában feszültnek és izgalmasnak mutatja be? Vagy ezzel a szándékai ellenére valójában maga is a háborúzás mellett áll ki? Berger sikere abban rejlik, hogy hiába a nagy ívű látványvilág, mindezt olyan sokkoló borzalmak tömkelegével vegyíti, hogy senkinek ne juthasson eszébe a gondolat, miszerint cool dolog háborúzni. A történet végén aztán a rendező sajnos túltolja a biciklit, és újra jelentősen eltér az eredeti regénytől. A konklúzió egyértelműen az, hogy amikor a rendező követi a könyvklasszikust, akkor képes csúcsminőségű filmet prezentálni, de amikor eltér attól, hirtelen kizökken a film dramaturgiája, és ilyenkor a film egyértelműen veszít az erejéből. A hibáival együtt a Nyugaton a helyzet változatlan egy maradandó filmélmény, mindössze egy a gond: nem sok hiányzott ahhoz, hogy igazi filmklasszikussá avanzsáljon.

A Nyugaton a helyzet változatlan a Netflix kínálatában látható