A brit Királyi Légierő azzal a szándékkal küldte a város fölé a bombázóit, hogy megsemmisítsék a náci titkosrendőrség, a Gestapo helyi központját – csakhogy a tervbe végzetes hiba csúszott. A repülőgépek három hullámban támadták a kiszemelt épületet, ám az első hullám egyik gépe az alacsony repülés közben súlyosan megsérült, és becsapódott egy közeli katolikus iskola mellé. A gép romjaiból felszálló óriási füst aztán összezavarta a második és harmadik hullámban érkező bombázókat, amelyeknek pilótái azt hitték, hogy a füst a célpontnak számító Gestapo-épületből száll fel, ezért megszórták bombákkal. Tizenkét gép bombái találták el és tették a földdel egyenlővé az iskola épületét, elképesztő pusztítást hagyva maguk után. Bár az első támadó hullám gépei sikerrel elpusztították a nácik főhadiszállását, a sikeres akcióért a dán nép óriási árat fizetett: az iskola több mint nyolcvan tanulója halt bele a brit pilóták bombázásába, rajtuk kívül pedig tanárok és a gyerekekre felügyelő apácák közül is sokan elhunytak: a beszámolók több mint száz civil áldozatról szólnak.

A tragikus eseményekről most Ole Bornedal rendező forgatott filmet a sajnos meglehetősen semmitmondó Az árnyék a szememben címmel. Bornedal egyike volt azoknak a dán rendezőknek, akik a korai hazai sikert később amerikai lehetőségekre tudták váltani. Az Éjféli játszma című sötét filmjéből saját maga készítette el az amerikai remake-et Éjjeliőr a hullaházban címmel Ewan McGregor és Nick Nolte főszereplésével. A nagy hollywoodi siker azonban elmaradt, ő pedig hazatért, és azóta is szorgalmasan készíti a filmjeit a hazájában, azonban a nemzetközi áttörés másodjára már nem jött neki össze. Ezek után talán nem csoda, hogy amikor meghallottam: pont ő készít filmet az 1945-ös koppenhágai tragédiáról, nem sok jóra számítottam, csak egy érzelmes jelenetekkel teli, kissé hatásvadász tévéfilmre. Ehhez képest Az árnyék a szememben óriási meglepetést okozott: a film utolsó harmadát könnyekbe lábadt szemekkel néztem végig, pedig aki ismer, az jól tudja, hogy engem egyáltalán nem olyan egyszerű meghatni.

Az árnyék a szememben nem rendelkezik valódi főszereplővel, Bornedal – aki a forgatókönyvet is maga írta – inkább társadalmi tablót rajzol, amiből megérthetjük a korabeli dániai helyzetet. Bár a II. világháborús történetek gonoszai jellemzően a nácik, Bornedal ezzel a „hagyománnyal” is szakít: a film csak nyomokban mutat németeket, itt a dán ellenállók a nácikat kiszolgáló dán kollaboránsokkal állnak szemben, a film képsorai gyakorlatilag azt mutatják be, hogy ugyanannak a népnek a tagjai hogyan pusztítják egymást. A rendező kimondottan törekedik arra, hogy senkit se mutasson csak ördögnek vagy csak angyalnak: az egyik kollaboráns rendőr rájön, hogy hibát követett el, és a hitben próbál magának megbocsátást nyerni, míg a dán ellenállók – akik elvileg a jók hivatottak lenni – gond nélkül adják ki az utasítást a Gestapo központjának bombázására úgy is, hogy tudják: az épület felső szintjén nagyjából harminc ellenálló társukat tartják fogva, akiket gyakorlatilag élő pajzsként használnak. Megismerhetjük a brit Királyi Légierő berezelt pilótáit – akiknek egy balul sikerült akciója nyitja a filmet, megelőlegezve mindazt, ami később történik –, de fontos szerepet kap egy apáca is, aki a háború kegyetlenkedései közepette szeretne Istentől választ kapni. Azonban a legfontosabb szereplő egy kisfiú, akinek a szeme láttára lőtt szét egy repülőgép egy utasokkal teli autót egy vidéki úton. Azóta a traumája miatt képtelen megszólalni. A traumatizált, beszédképtelen gyerek igazi agyonhasznált filmes klisé, ráadásul a messziről felismerhető fajta, így ebben a filmben sem kellene működnie. Mégis működik. Tudjuk, hogy egy érzelmesnek szánt ponton majd újra meg fog szólalni, és ez pontosan így történik, a kiszámíthatóság ellenére mégsem marad el a hatás: Bornedal képes élettel megtölteni egy üres filmklisét, és elérni, hogy a néző a megfelelő pillanatokban kezdjen el a könnyeivel küzdeni. A nagyjából százperces játékidő közel kétharmada gyakorlatilag csak felvezetés az érzelmi csúcspontot jelentő bombázáshoz és annak letaglózó következményeihez. Ha valaki a film első felét kissé vontatottnak érzi, nem téved nagyot, de ezekre a jelenetekre egyszerűen szükség volt ahhoz, hogy amikor eljön az érzelmi csúcspont, addigra már eléggé ismerjük a szereplőket és a szituációkat ahhoz, hogy beinduljanak irántuk az érzelmeink. Az árnyék a szememben nem annyira a dán filmes hagyományokat, inkább a hollywoodi, mindent patikamérlegen kiszámító filmkészítést juttatta eszembe, viszont öröm látni, hogy erre a filmesek nemcsak Amerikában, hanem Európában is képesek. Ez a film egy gyönyörű, megható, katartikus megemlékezés egy embertelen háború egyik nagy tragédiájáról, amit a jelenlegi ukrajnai történések sajnos még aktuálissá is tesznek.

Az árnyék a szememben a Netflix kínálatában látható.