Ha egy filmrendező munkája sokat köszönhet egy mesternek, általában az a tendencia, hogy idősödve egyre inkább rátalál a saját hangjára, és ezzel párhuzamosan szakad le a mesteréről, ahogyan az például Brian De Palma és Alfred Hitchcock viszonyában is történt. Paolo Sorrentinonál azonban nem ez a helyzet, sőt bátran mondhatjuk azt, hogy az Isten keze az a filmje, ami a leginkább emlékeztet Federico Fellini munkáira, sőt gyakorlatilag megcsinálta a saját Amarcordját. A nagy szépség című munkájáért pár éve Oscar-díjjal jutalmazott alkotó a filmjében még rá is erősít a párhuzamra, amikor a történet szerint az egyik szereplő épp egy Fellini-film statisztaszerepére pályázik. És miben hasonlít az Isten keze az Amarcordhoz? Leginkább abban, hogy mindkét filmet a rendezőjük saját gyerekkora és családja inspirálta, mindkettő afféle „így jöttem” mozi, amivel megmutatják az embereknek, honnan érkeztek, és miért lett belőlük az, aki.

Az Isten keze a nyolcvanas évek Nápolyában játszódik, amikor a város legnagyobb csillaga Diego Maradona volt (az ő híres kezezése után kapta címét a film), aki tudtán kívül óriási hatással volt Paolo Sorrentino életére. A sztori persze sosem volt titok, a rendező az évek során számos interjújában elmesélte ezt, sőt ezért tette bele Maradona karakterét az Ifjúság című filmjébe is, de én itt és most azért nem fogom elmondani, mert a sztori sokkal hatásosabb és meghökkentőbb úgy, ha nem ismerjük a hátterét, és ezt a meglepetést nem szeretném elvenni a nézőktől. Maradona karakterként ezúttal nem tűnik fel a filmben, a hatása mégis óriási. A főhős egy Fabietto nevű gimnazista srác (ő a fiatal Sorrentino alteregója), aki egy népes, hangos, egymással gyakran civakodó és egymást sokszor szívató, mindig hevesen gesztikuláló olasz családban él Nápolyban, és ahogy az a tizenéves fiúknál általában lenni szokott, elsősorban két dolog érdekli: a foci és a szex. Előbbit Maradona lelkes szurkolójaként éli ki, az utóbbihoz pedig a nagynénje, az erősen Monica Belluccira emlékeztető Patrizia szolgáltat vágyat és inspirációt, aki még egy családi nyaraláson is bátran vágja magát nudista üzemmódba, kiismerhetetlen, vad, egyszerre élettel teli és szomorú, és ahogy azt később Fabietto megtudja: depressziós. A fiúra ezen felül nagy hatással vannak még a szülei, Saverio és Maria is, akik évtizedek óta rajonganak egymásért intenzíven még annak ellenére is, hogy a férfinak a családja mellett hosszú távú viszonya is van.

 

Mivel az Isten keze egy felnövéstörténet, kár volna rajta számon kérni egy könnyen összefoglalható, jól elmesélhető sztorit, az ugyanis nincs neki. Az építkezése epizodikus, egymást követik a jelenetek a népes Schisa család életéből, ahol megismerkedhetünk a kissé különc rokonokkal, akik bár rutinszerűen kapnak össze, alapvetően a szeretet és az összetartás jellemzi őket. Számos jeleneten érződik, hogy Sorrentino a saját gyerekkori emlékeit vitte filmre: amikor a családtagok telefonon átverik a színésznő rokont azzal, hogy nagy szerepet kapott egy híres rendező filmjében, az érezhetően igaz történet, ahogy az is, amikor új tagként érkezik a családba egy férfi, aki csak egy készülék segítségével tud beszélni, és Patriziát annyira idegesíti a hangja, hogy a tengerbe hajítja a készülékét. A rendező meg sem próbál a politikailag korrekt humor terepén ténykedni, a film humora időnként kifejezetten nyersnek hat a mai filmekben megszokotthoz képest, de ki merné ezt kritizálni olyankor, ha a filmjében a gyerekkori emlékeit dolgozza fel? Tény: a nyolcvanas években a humor még vaskosabb és kíméletlenebb volt, ezen nincs mit szépíteni. Az Isten keze amúgy sem egy finom ecsetvonásokkal megfestett mozi, inkább egy vad és látványos színkavalkád, amiben egy kicsit minden – jelzem: szándékosan – túl lett tolva. A karakterek jó része inkább jóféle karikatúra, mint valódi, élő és lélegző figura, a színvilág harsány, a mesélés darabos, de ezek itt nem hátrányt jelentenek, hanem magát a stílust. Paolo Sorrentino azon kevés nagy és ma is alkotó rendezők egyike, aki a dialógusok helyett elsősorban a képek nyelvén mesél, és aki látta A nagy szépséget, az Ifjúságot vagy netán Az új pápa című sorozatát, az tudhatja, hogy lenyűgöző képekben fogalmaz, és a filmje plakátjára bátran rá lehetne írni, hogy „Kizárólag nagy vásznon, moziteremben fogyasztható!” Ennek fényében különös igazán, hogy az Isten keze alapvetően nem mozifilm, mivel a Netflix megbízásából és pénzéből készült, és csak a miénknél szerencsésebb országokban lehetett egy-két hétig mozivásznon megtekinteni. Én még szeptemberben láttam a filmet egy óriási vásznon a Velencei Filmfesztivál programjában, és nehéz elképzelnem, hogy egy ennyire mozivásznakra való film hogyan fog majd érvényesülni a tévéképernyőkön. Új korszakba léptünk, el kell fogadnunk, hogy már a mozifilmek legnagyobb vízióival rendelkező alkotói is a streamingre dolgoznak. Persze ez semmit nem von le az Isten keze értékeiből, ami egy nosztalgikus, vicces, élet- és szeretetteli, melodrámai jegyekkel is bíró személyes visszaemlékezés. A film a második felében stílust vált, és azt is megtudhatjuk belőle, miért fordult a fociőrült Sorrentino a filmek és a rendezés felé.

Az Isten keze a Netflix választékában látható.