Az 1960-as évek legvégén fellépett nagy filmes generáció meghatározó egyéniségeként írta be magát az utóbbi félévszázad hazai és nemzetközi filmtörténetébe Ragályi Elemér. Ifjan végigjárta a filmkészítés alapiskoláját – volt világosító és laboráns, kameraasszisztens és felvételvezető, ha kellett, vagy lehetett, statisztált is, akkor forgatta Jancsó Miklós A harangok Rómába mentek című filmjét a Mafilm Híradó- és Dokumentumfilm Stúdiójában –, mielőtt felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol a vizuális-dramaturgia, az emberábrázolás, a képekkel, fényekkel megteremtett hangulatok mesterének, Illés Györgynek tanítványaként 1968-ban kapott operatőri diplomát.

Stílusteremtőnek mondták sokszor, s valóban stílust teremtett. Nemcsak képi megjelenítésében, hanem azzal, hogy kézbe vette a kamerát, s ily módon, ahogy követte, kísérte a színészt, ahogy közelről figyelte mozgását, követte arcának rezdüléseit, ahogy a képben megteremtette a játék világát, finoman vonzotta be a nézőt a történetbe. Hogy milyen különleges érzékenységgel fotografálta az arcokat, arra bizonyíték, hogy a The Debt forgatására 2009-ben Budapestre érkező Helen Mirren kérte, keressék meg Ragályit, mert, ahogy mondta, „az ő arcával senki olyan jól nem bánt életében, mint Ragályi a Red King, White Knight operatőreként”. A két eset között majd húsz év telt el. Így aztán mégsem lehetett csoda, hogy Szabó István és Ragályi hívó szavára eljátszotta Emerencet Az ajtó moziváltozatában. Az volt az első alkalom, a 2010-es évek legelején, amikor Szabó nem állandó partnerét, Koltai Lajost, hanem Ragályit kérte a kamerához.

Operatőri pályáját többek között olyan rendezők és filmek határozták meg, mint Zolnay Pál Arca, Fotográfiája, Sándor Pál Sárika drágám-ja, Herkulesfürdői emléke, Ripacsok-ja, a Szabadíts meg a gonosztól!, s az akár kultuszfilmnek is mondható Szerencsés Dániel, Gazdag Gyula Bástyasétány 74-e, Gaál István Magasiskolája, Rózsa János Álmodó ifjúsága, Pókfocija, Lugossy László Szirmok, virágok, koszorúk című filmje.

Aztán eljött a pillanat, amikor úgy érezte, kinőtte Magyarországot. Hogy miről volt szó? Erről egy interjúban így beszélt: „Kiismertem a rendezőimet, és úgy igazából nem tudtak meglepni. Olyan partnerre vágytam, aki olyat kér tőlem, mint még soha senki. Könnyen feljutottam a csúcsra, szinte mindenki velem akart forgatni… Kíváncsi voltam, hogy a vélt vagy valós tudásommal egy nagyobb mezőnyben is megállom-e a helyem.” És megállta. Mert nemcsak vizualitása, képalkotó készsége, különleges érzékenysége dominált, hanem az a tudása, amellyel éppúgy figyelte és irányította a világítást, állította be a fényeket, teremtett sajátos hangulatot a fényekkel és az árnyékokkal, mint ahogyan kezelte a kamerát, s nemcsak az elsőt, de jól használta a másodikat is. Mondták, Amerikában nem jutott el az első vonalig, de az azért bizonyos, hogy három filmjét is Emmy-díjra jelölték, s egy, a Raszputyin meg is kapta, ahogy – bár itthon erről aránylag kevés szó esett – Oscar-díjas lett Xavier Koller rendezésében fényképezett alkotása, a ma is aktuális vagy az akkorinál még aktuálisabb A remény útja, amely az első népvándorlás történetét mesélte el egy török család szemszögéből. A Josephine Baker története, majd A gyilkosok köztünk vannak (Simon Wiesenthal Story) című filmmel elnyerte az ACE, az Amerikai Operatőrök Szövetsége legjobb operatőri munkáért járó díját.

Hazatérve őt is elérte sok operatőr vágya, rendezni kellene. Az első próbálkozásra, a Csudafilmre utóbb nem volt büszke, ám egy évre rá az igaz történetet feldolgozó, megrázó Nincs kegyelem a Filmszemlén a legjobb rendező díját kapta. S abban a filmben együtt dolgozott fiával, az apja nyomdokába lépő operatőr Mártonnal. Filmes pályájának utolsó állomása a Török Ferenc rendezte 1945 lett. A fekete-fehérben tartott, halkszavúságában elsöprő erejű filmdráma képi láttatása, ahogy a kamera az arcokat, a tekinteteket pásztázta, a gesztusokat, a mozgásokat követte, ahogy a némaságba burkolódzó, a bármelyik pillanatban kirobbanó feszültség mögé rejtőző falu képét mutatta, az maga volt az operatőri teljesség. S Ragályi talán azt érezte, ennél már nincs feljebb, kimondta, abba hagyja, nyolcvanéves, nem forgat több filmet.

Ha film nem is készült már, ha kényszerűen az egyetemi tanításnak is vége lett, elsőkönyves szerzőként még megírta családja históriáját, a félig igaz történetet, félig fikciót. Mancikám, Déneském és még sokan mások – ez a címe a szeretetteli, gyengéd, katarzisoktól sem mentes memoárnak. Az író hangja, stílusa éppolyan finoman elegáns és tiszta, amilyen az operatőr képi megjelenítése volt. Ragályi Elemér világa.

Már a búcsú pillanatában érezzük, üresebb lesz az élet nélküle.

Nyitókép: Ragályi Elemér operatőr a Hold és a csillag című angol-magyar-olasz koprodukciós film forgatásán a budaörsi repülőtéren 2005-ben
Fotó: MTI/H. Szabó Sándor