A Pánik az impozáns szereplőgárdája és ambiciózus történetmesélése ellenére annak idején nagyobb visszhang nélkül tűnt el a hazai mozikból, pedig kétségtelenül érdemes a figyelmünkre. Érződik rajta, hogy a rendezője nagy filmszerető, hiszen a korszakban olyannyira divatos történetmesélési módot választja: egyetlen nagy történet helyett sok kisebb sztorit mesél, melyeket a cselekmény különböző pontjain így vagy úgy, de összeköt egymással, és még egy közös pont is akad bennük: valamilyen formában mind a kontroll elvesztése miatti félelemről, a mindennapi stresszről és a stressz okozta pánikbetegségről szól. A legtöbb szereplőt érinti a pánik, Tilla filmje pedig ebben a lelkiállapotban figyeli meg őket. A tablószerű történetmesélést érezhetően olyan mesterek inspirálták, mint
Robert Altman vagy épp
Alejandro González Iñárritu, a Pánik filmnyelve pedig végig szabálytalan és kísérletező, ami nagyrészt megmagyarázza azt, miért nem lett közönségsiker belőle. A rendezőnek simán belefér, hogy az egyik jelenetben két idősebb hölgy a Szeszélyes évszakokba illő poénokkal válasszon magának használt műbránert egy szexshopban, hogy aztán egy következő jelenetben már a totális abszurd irányába forduljunk, amikor a fiatal és sikeres nővel úgy szakít a barátja egy étteremben, hogy a szakítós szöveget helyette egy felbérelt színész mondja el. A Pánik ilyen szempontból tipikus első film. Az alkotó megörül a nagy lehetőségnek, hogy végre filmhez jutott, és minden tudását és minden ötletét bele akarja sűríteni, hiszen ki tudja, mikor filmezhet legközelebb. Nehéz egy ilyen helyzetben mértéket tartani, és Tillának nem is sikerül: a sok külön sztoriszálból a közös téma ellenére sem születik meg az egységes, nagy film, ráadásul az is érződik, hogy a rendező egyes szálakat jobban szereti a többinél. Az újszülött babáját már-már betegesen féltő édesanya szála
Ónodi Eszterrel például kínosan rövidke és kilóg a filmből: talán több értelme lett volna az egészet kivágni, semmint ilyen megcsonkított, sehová sem tartó formában a közönség elé tárni. Azt azonban Tilla jól érzi, hogy leginkább a két meleg rendőr sztorijában van a legnagyobb kraft. Ez a történetszál jóval realistább, komolyabb, átélhetőbb és hosszabb a többinél, itt jönnek elő leginkább Till Attila rendezői kvalitásai. Szórakoztató – bár időnként kilógóan közönségfilmes és semmitmondó – lett még
Bánsági Ildikó hámból kirúgásának története, viszont az anyját szörnyetegnek néző, ezért meggyilkolni akaró srác szálával Tillának már nem sikerül megbirkóznia. A központi karakternek szánt Zsuzsi csoportterápiája pedig inkább paródiának hat, hiába jó benne a kiképzőtiszteket megszégyenítően szigorú Schell Judit, mint terapeuta. Márpedig így a film komikus csúcspontjának szánt összecsapás a
Gubík Ági által meggyőzően játszott Zsuzsival sajnos erőtlen marad. A Pánik történetszálait lezárni sem sikerül igazán: ez a film nem ér véget, inkább csak kifogy a szuszból. Az már itt kiderül, hogy Tillának van érzéke a színészvezetéshez és a színészválasztáshoz, ahogy az is, hogy dinamikus, jó tempóban mesélő alkotó, de a Pánikban még annyi filmes gyerekbetegség van jelen, hogy az megnehezíti a befogadást. Ma már tudjuk, hogy Till Attila jó rendezővé nőtte ki magát, de a Pánik után ez még korántsem volt egyértelmű. Azt pedig csak remélni tudom, hogy ez a pályafutás nem ér véget a Tiszta szívvel-lel, és láthatunk még újabb Tilla-filmet a mozikban.
