A főváros határában, hajnalban néhány óráig fegyverrel a kezében nézett farkasszemet a szovjet páncélosokkal. Írása lett a veszte, ezért voltak 1957 nyarán Illés Sándornak mindennapi kenyérgondjai.

Szocialista-realista vészkijárat: felkereste régi ismerősét, az időközben miniszterből filmgyárigazgatóvá süllyedt Darvas Józsefet, és elbeszélését – Egyszer az életben – filmforgatókönyvnek ajánlotta fel. Az író harminc év múlva így emlékezett örökre elporladt írására: „Volt egy kitűnő ötletem. Egy megrögzött bűnöző megtudja a börtönben, hogy rabtársa kisfia halálos beteg. Csak egy bizonyos külföldi gyógyszer menthetné meg. Elhatározza: ő megszerzi a gyógyszert. Megszökik a börtönből, majd dolga végeztével önként jelentkezik. Mert minden emberben él a jóság csírája, s egyszer az életben jót szeretne cselekedni.”

Darvasnak tetszett az ötlet, az írást elfogadta, előleget utalt ki az írónak. Aztán néhány nap múlva közölte Illés Sándorral, hogy „fentről” – Darvas most már „alul” volt – hozzá nem értők eszelős utasításokkal gyötrik, például azzal, találjon Latabár Kálmánnak rangjához méltó filmben rangjához méltó főszerepet. Erre alkalmasnak ítélte Illés Sándor írását, csak az eredeti ötlet alapján elejétől végig új történetet kell kitalálni. „Ezt vedd parancsnak.” Illés Sándor először hangosan tiltakozott, aztán halkan beleegyezett: „Kell a pénz kenyérre.” (Magyarország, 1990. január 12.)

Író, filmrendező, dramaturg (Boldizsár Iván, Révész György, Hubay Miklós) segítették az írót, hogy ötletéből a „célnak megfelelő” filmforgatókönyv szülessen. Megszületett. Dióhéjban az új történet: „Tőrös Antal matematikatanár nem szereti az embereket, és nem is bízik bennük. Csoda, hogy senki sem szereti? Csak kolleganője, Klára szimpatizál vele. Tőrös szerelmes a nőbe, ezt bizonyítandó megpróbálja félretenni életfilozófiáját. Egy éjszaka Klára társbérlőjének a kisfia sürgősen gyógyszerre szorul. Tőrösre vár a feladat, hogy felhajtsa a gyógyszert. Kalandok során vergődik keresztül, egy rablóbanda folyton keresztezi útját, végül azonban minden jóra fordul. A taxisok, diákjai, sőt egy esküvő teljes násznépe segít neki. A gyógyszer megkerül, a rablókat lefülelik, és Tőrös is elnyeri Klára szerelmét.” (Játékfilmek 1931–1968, Budapest, 1999)

Egyszer az életben, aztán Pesten történt, 1958. szeptember 25-én, a bemutató napján már Micsoda éjszaka a film címe. A kritikusok kicsit fanyalogtak, a nézők nagyon szerették a filmet.

Felrótták a kritikusok a rendezőnek, hogy itt-ott feleslegesen hosszú a film, lehetne rövidebb a kezdő álomjelenet, Zákonyi Sándor, a nagyon tehetséges vágó rövidíthette volna a vége-hossza nincs „üldözési” jelenetet a történet utolsó perceiben. Nem tehette: így is igencsak rövidre sikeredett a film, nyolcvanegy perc, csupán egy perccel hosszabb a nagyjátékfilm előírt, kötelező hosszúságánál. Viszont sikerült a tervezett, jóváhagyott költségvetésből a forgatás során jelentős összeget megtakarítani, ezért szép summa prémium járt az alkotóművészeknek. (Ugyanebben az évben A ház a sziklák alatt forgatásakor Makk Károly nem takarékoskodott. Korszakos jelentőségű filmet alkotott, de egy peták jutalmat nem kapott.)

A nézők – nagyon sokan voltak abban az évben! – szerették a film szórakoztató sokszínűségét, a fordulatos történetet, a remek színészeket, a kritikusok által bírált „műfajegyveleget”. (Népszabadság, 1958. október 10.) Bűnügyi vígjáték, kacagtató burleszk, érzelmes mese, realista dráma… tányérdobálás, autós üldözés, meztelen nő a kádban… keverednek a műfajok, mert a film rendezője ilyen bolondul zavarosnak látja a magyar valóságot – 1958-ban.

Révész György látta ilyennek, vagy valóban ilyen bolondul zavaros a magyar valóság 1958-ban?

 

Tőrös tanár úr – ünneplő öltönyben, kezében parányi virágcsokor – első vizitbe érkezik Klára tanárnőhöz. Lelakott, régimódi polgári lakás, a beteg kisfiú miatt most nagy a nyüzsgés, zűrzavar: a ház lakói közül mindenki segíteni szeretne, mindenki mindenkit félreért. Hamar kiderül, hogy a lakás hármas társbérlet: a tanárnővel együtt itt lakik kamaszfiukkal egy házaspár, és a másik házaspár a most beteg gyerekkel. Egy lakásba – egy konyhába, egy fürdőszobába, három szobába – összezsúfolva három család: szocialista-realista valóság.

Ütött-kopott házak, kihalt, üres utcák, sötét Budapest, a Naphegy utcai, hajdan elegáns villasoron, a lámpaoszlopokon néhány huszonötös villanykörte pislákol: szocialista-realista valóság.

Késő este az elegáns szórakozóhelyre villogó rendőrautók, tucatnyi karhatalmista és civil nyomozó érkezik: razzia! Akit az egyenruhások ici-picit gyanúsnak találnak, a meseautóval máris viszik a kapitányságra: szocialista-realista valóság. („Színész barátnőmmel vacsoráztunk 1962 őszén a Marx téri Tejbüfé éttermi részében, amikor fegyveres karhatalmisták és civilruhás rendőrök zárták le a kijáratot. Se ki, se be. Barátnőm színházi szerződése július 31-én lejárt, ez elegendő ok – KMK: közveszélyes munkakerülés – volt arra, hogy meseautón, néhány prostituált társaságában bevigyék a rendőrségre. Igaz, később elnézést kértek a művésznőtől és hajnalban rendőrautó vitte barátnőmet haza.” – Kortárs, 2017. március)

A Népszava kritikusa szerint „ez az új magyar film minden bizonnyal az utóbbi idők egyik legnagyobb közönségsikere lesz”. A kritikus örül a sikernek, de örömébe „nem kevés üröm cseppen”. A film történetének kiindulópontja szerinte alapvetően, átgondolatlanul, veszélyt rejtően elhibázott: a beteg kisgyerek életét megmentő gyógyszerből az egész országban, szocializmust építő hazánkban mindössze egy dobozka akad, az is magántulajdonban. „Ez a valószínűtlen, egyáltalán nem jellemző esetlegesség másfél órán keresztül több százezer ember tudatába mint meglévő, valóságos probléma ivódik.” (Népszava, 1958. szeptember 26.)

Holland kakaó, nejloning, svájci gyógyszer, igazi farmernadrág, orkánkabát – sokaknak az idő tájt elérhetetlen, drága kincs: „nyugati cucc”. Mindenki tudta, mit jelent a látszólag értelmetlen kifejezés: pult alól. Aki vásárolni indult, reménykedett, hogy némi csúszópénzért (tenyérből tenyérbe) sikerül hozzájutnia az áhított vásárfiához, hiánycikkhez: szocialista-realista valóság.

Ma már nehéz eldönteni, hogy 1958-ban a Népszava pártszolgálatos kritikusa okos hülye, vagy okos gazember volt.

Romokban az ország, de Latabár Kálmán azon a télen, tavaszon boldog volt: öt év után keresték meg újra a filmgyárból. „Kálmánkám, végre egy rád szabott, igazi Latabár-szerep.” A rendező a körbeudvarlás után bevallotta: „Tulajdonképpen nem neked írtuk, de amikor a novella kész lett, rögtön láttuk, hogy ez lesz a te nagy-nagy szereped.” (Film Színház Muzsika, 1958. március 28.)

Forgatás közben talán nem súgta meg senki Latabár Kálmánnak, hogy egészen másként történt, ami történt.

Az újságírók lelkesen verik a nagydobot: „Latabár Kálmán a tőle megszokottól teljesen eltérő, újszerű szerepet játszik a filmben.” (Népszava, 1958. április 16.) „Az egész stáb fogadkozik, hogy ez »más« Latabár-film lesz. Latabár azt mondja: ez lesz az igazi.” (Filmvilág, 1958. május 1.)

Más lett: Latyi, a népszerű „bohóc” – eltűnt; a film főhőse a sokszor csalódott, megalázott, de elveihez ragaszkodó öregedő matematikatanár: Tőrös tanár úr.

A moziban mást lát a kritikus, mást a néző. „A mű mondanivalójának hitelét ingatja meg egy túlságosan is ötletre hegyezett jelenet: a kivégzésre hurcolt tanár a brigantiknak mondja el nagy felfedezését, hogy »az emberek jók!« A főalak kedves félszegségét az együgyűség, a mondanivaló érzésbeli teltségét az érzelgősség felé taszítja az ilyesmi.” (Filmvilág, 1958. október 1.) Érzelgősség? A betörők Tőrös tanár úr kivégzésére készülnek. Az autó mélyén megkötözve kucorgó Latabár Kálmán – a felismerés súlyától megrendülten – bátran a bandavezér Horváth Tivadar szemébe néz: „Vili úr! Én borzasztó dologra jöttem rá ma éjjel. Az emberek jók.” Horváth Tivadar fölényesen, lenézően mosolyog Latabár Kálmánra (Istenem, tanár úr, de nagy marha vagy!), visszafordul, egykedvű hangon utasítja a sofőrt: Ott állj meg!

A moziban a nézők 1958-ban a meghurcolt, megalázott, becsületes Tőrös tanár úrnak elhitték: Az emberek jók.

A moziban a nézők 1958-ban a leigázott, megalázott Magyarországon Latabár Kálmánnak elhitték: érdemes jónak lenni, becsületesen élni.

Elhitték akkor, elhiszik ma is.