Hogy érzi magát újra Budapesten?

Amikor Budáról Pestre megyek át, megpróbálom felidézni, milyen volt, amikor még nem állt a mostani Erzsébet híd. Amikor elmentünk, még nem építették újjá, csak a régi híd csonkjai maradtak meg. A régi Erzsébet hídra úgy emlékszem, hogy elegánsabb és szebb volt, mint a mai, jobban illett a pesti bérházak stílusához. Nem először vagyok itthon, korábban már több koncertem is volt Budapesten, ezúttal sem egy hangversenyre érkeztem. Múlt héten játszottam a Magyar Zene Házában, Batta András igazgató úr meghívására. Gyönyörű hely, és nagyon szép a második hangverseny helyszíne, a Nádor-terem is. Amikor Batta igazgató úr meghívott, azt kérdeztem, játszhatnék-e egy igazi magyar zongorán. És egy Bogányi Gergely-féle zongorán zenéltem.

Milyen volt a Bogányi-zongorán játszani?

Egészen különleges a Bogányi-zongora. Annyira új az a zongora, hogy be sincs játszva. Ez egy kifejezés a zongoristáknál. Egy autót is be kell járatni, és akkor ismeri ki a vezetője igazán. Sokat nem tudtam játszani ezen a zongorán, de úgy éreztem, hogy kitűnő hangszer. Nagyon élveztem, réteges a hangzata.

Hogy képzelhetjük el a hangzatot, ami réteges?

Úgy tudnám körülírni, hogy kicsit más technikát használunk, amikor pianót akarunk játszani, mint amikor fortét. Ha a zongorista tudja, hol van az a határ, mennyire, milyen erősen vagy finoman kell lenyomni a billentyűt ahhoz, hogy ezt a bizonyos hangzást megkapja, akkor érheti el azt a tökéletes megszólalást, amit szeretne visszahallani. A Nádor-teremben egy régi Steinway-zongorán játszottam, annak elefántcsont billentyűi vannak. Az egész teremnek nagyon jó az akusztikája, ideális koncertterem. A Magyar Zene Háza is kitűnő helyszín, de nem volt mikrofon, amikor a hangverseny két része között beszélnem kellett. Így jó hasznát vettem a tanácsnak, amelyet annak idején Amerikában Szörényi Évától és Szeleczky Zitától tanultam: nem az első, hanem az utolsó sornak kell beszélni. Mert az első sorban még hallják, amit mondok, de csak az jut el a közönséghez, amit az utolsóban is lehet hallani.

Honnan az ismeretség Szörényi Évával és Szeleczky Zitával?

Szeleczky Zita 1945-ben hagyta el Magyarországot, és az Egyesült Államokba került. Szörényi Éva 1956-ban ment ki, az egész családját ismertem. A legkisebb fia egyidős volt az én fiammal, szoros barátságba kerültünk. Én Kaliforniában élek, és az állami egyetemen tanítottam. Mint magyar, elsősorban magyar műveket próbáltam favorizálni. Liszt Ferenc a legkedvesebb komponistám. Nem nagyon ismerték Amerikában, mert sosem jutott el oda, a magyar szerzők közül inkább Bartók Béláról tudtak. Csak Ormándy Jenő adott elő Liszt-darabokat, aki Bartók utolsó művét, a III. zongoraversenyt is bemutatta.

Liszt Ferenc nevét viseli az a nemzetközi zongoraverseny is, amelyet Ön alapított Los Angelesben.

Liszt Ferenc neve aranypecsét a magyar zenetörténeten, nem lehet kihagyni. Aki egyszer megismerte a műveit, soha nem felejti el. Nemcsak azért, mert annyira bravúros, hanem mert olyan végtelenül mély értelmű „mondatai” vannak. Az ő szellemében szerveztük meg azt a zongoraversenyt ötven ifjú művésszel Los Angelesben harminc évvel ezelőtt, amelyet azóta is megtartunk minden második évben. Az elsőre 1990-ben meghívtuk Eckhardt Máriát, a Liszt-múzeum igazgatóját is. El volt ragadtatva, hogy ezek a gyerekek Amerikában is így tudnak Lisztet játszani. A verseny magánkezdeményezés, nincs szponzora, a szülők és a zenetanárok segítenek. Közel harminc évig csináltuk a partnernőmmel, Geraldine Keelinggel, aztán az egyik nyertesünk, Polgár Éva felajánlotta, hogy szívesen folytatja Hickey Katival. Így magyar irányítás alatt maradt a Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny.

Ki vehet részt ezen a versenyen?

Kortól és tudástól függően tizenegy kategóriába soroljuk a jelentkezőket. A legalsó korcsoportba tartoznak a tizenkét éven aluliak, rengeteg csodagyerekünk van. Amerikában teljesen más a felfogás, mint Magyarországon, legalábbis ahogy akkor volt, amikor még én kezdtem. Nálunk előfordul, hogy egy tízéves gyerek kezébe nagyon nehéz darabot adunk, és eljátssza. Magyarországon még várnak egy kicsit Liszttel, mert fel kellett hozzá nőni. Az én szerény véleményem az, hogy Lisztet meg kell tanulni, és hozzá kell szokni. Évekig tart, amíg az ember megért egy igazán komoly művet. Mint a Bibliát, amelyből elolvashatok egy passzust, de az nem úgy van, hogy akkor azt már tudom. Többször, újra és újra el kell olvasni, meg kell érteni, és meg kell tanulni, hogyan adjam tovább. Miként a jó pap, a jó zenész is holtig tanul.

Liszt-darabokat is játszik a budapesti koncertjein...

Nagyon szép darabokat választottam Liszt Ferenctől. Az egyik a Consolation, vagyis a Vigasztalás, és elhangzik a Liebestraum, a Szerelmi álmok is. Eredetileg énekhangra írta, és egy híres énekesnőnek köszönhetően rendkívül népszerűvé vált. Így Liszt hozzávette két noktürnjéhez, és ez lett a sorozat harmadik része. Két romantikussal is készültem, Mendelssohn Rondo capricciosójával és Schubert A-dúr szonátájával. Magyar műveket is játszom, mert szeretnék megismertetni a közönséggel más magyar szerzőket is, mint Bartók Béla és Kodály Zoltán. Ott van Dohnányi Ernő és Vecsey Ferenc, akik kortársai Bartóknak és Kodálynak, de alig ismerik őket, pedig nagy művészek voltak. Dohnányi Ernő egészen csodálatos mesevilágot komponál a műveibe. Nagyon bonyolultak a zongoraművei, sokkalta nehezebbek, mint Bartók. Ruralia Hungarica című szvitjéből a Délibábot és a Csűrdöngölőt választottam. Vecsey Ferenctől hegedűművész édesapám, Pfeiffer Ede sokat játszott, én pedig zongorán kísértem. Nagyon megszerettem, és két darabját, a Valse tristét és a Szökőkutat átírtam zongorára. Általában Liszt-rapszódiával szoktam befejezni az előadást, most a 13. Magyar rapszódia a zárószám. El sem tudom képzelni, hogy egy magyar zongorista ne játsszon Magyar rapszódiát.

Nyitókép: Neszlényi Judith zongoraművész (Fotó: A művésznő archívumából)