A Humphrey Bogart-kalapos, ballonkabátos Lucifer – Gábor Miklós – legendája az elmúlt négy évtized alatt sem kopott meg. Mi több, szimbólummá lett. Az intellektuális színpadi jelenlét, gondolkodás, a valóságához szóló letisztult, természetes játék szimbóluma. Az a zalaegerszegi előadás a XX. századi Madách-játszás olyan meghatározójává vált, amely nélkül azóta sem lehet, nem érdemes Az ember tragédiájáról beszélni.

S most, amikor négy évtized után – emlékezve, majd szerencsés lehetőséggel egy megkopott felvételen visszanézve az előadást – még mindig élni tud, mit sem vesztett érvényességéből, méltán mondható, Ruszt József Tragédiája a színházművészet meghatározó pillanata volt.

Hogyan is indította útjára Ruszt József a Tragédiát? Talán korai még arról beszélni, hogy a mai magyar színpad képes megszülni Az ember tragédiáját… több kísérlet lenne még szükséges, vagy még néhány konvencionális előadás, hogy a türelmetlenség a ’ráismerésig’ fokozódjék. Egy kísérlet a többi közt – ezt a veszélyt szeretném elkerülni – írta bevezetőjében. S határozottan megfogalmazta gondolkodásának sarokpontjait is: A konfliktus alaphelyzete: az Úr és Lucifer vitája. A helyzet: a teremtés folyamatában a tagadás pillanata. Tárgy: a létezés. Téma: az ember. Alapforma: példázat… és így tovább, míg nem el nem jut a lényegig: Lucifer az önmaga tudatára ébredt ember.

Gábor Miklós Lucifer szerepében Fotó: MTI/Ilovszky Béla

Íme, Ruszt kiindulása, kezdődhet a rendezés, indulhat a játék. Szigorúan a szertartásszínház keretei között. A háromszintes színpad – Menczel Róbert díszlete – legfelső szintjén egy karosszékben püspöki ornátusban a joviális, kerekre hízott Úr – Máriáss József játszotta – élvezettel szemléli művét, hallgatja a dicshimnuszokat, ám hiányzik belőle, nyoma nincs benne a dörgő nagyságnak, könnyen elképzelhető róla, amiként Lucifer vádolja, maga sem tudja, mit alkotott, „Hogy nehány anyag / Más-más tulajdonokkal felruházva, / Miket előbb, hogysem nyilatkozának, / Nem is sejtettél bennök, úgy lehet, / Vagy, ha igen, másítni nincs erőd”. Két oldalán főpapi díszben az arkangyalok és a ballonkabátos Lucifer, s ott sürög a többi angyal is, könyveket hurcolnak, hogy abból olvassák majd a dicsőítő szavakat. De ott van még egy ministráns – Nemcsák Károly formálta –, aki még csöndben figyel, de jegyezzük meg jól az arcát, ő majd még színről színre visszatér.

S alakja – legyen az A Föld szelleme, Cherub, Csontváz, A halál nemtője, Gladiátor, Márki, Elítélt – mindig Lucifer útjában áll, az Urat képviseli a történelmi színekben, folytonos jelenléte Ruszt előadásának egyik finoman cizellált gesztusa.

Ebben a Tragédiában az Úr megjelenik a maga – paradoxonnal fogalmazva – földöntúli valóságában, nem csupán a hangja zeng. S ha szóbeli vitája Luciferrel – hűen a műhöz – ugyan csak az első és az utolsó színre korlátozódik, de ministránsának jelenlétével, figyelő tekintetével, közbelépéseivel mindvégig követi az emberpárt és Lucifert. Így általa is érezteti, jelen van, jelzi kettőjük szüntelen ellenkezését, kíséri, alakítja a játékot, hogy egy pillanatra se csendesedjék a viszálykodás, hogy ne feledjük, ez az ő és csakis az ő örök vitájuk.

De akadt ebben az előadásban más is, ami alapvetően meghatározta, egyedivé és öntörvényűvé tette.

Ruszt úgy fogalmazott: Lucifer nem elpusztítani akarja az embert, hanem meggyőzni őt egy Isten nélküli világ logikájáról… Gábor Miklós ikonikussá lett Lucifere értelemre, logikára épülő gondolkodásával, megalapozott, határozott érvelésével a küzdés lényegét igyekezett Ádámmal – Szalma Tamás játszotta – megértetni. Az ő Lucifere dönteni képes, önmagáért felelős, felnőtté akarta tenni az embert.

S ez volt Ruszt Tragédiájának a lényege, e gondolkodás mentén álmodtatta végig Ádámjával a történeti színeket, hogy a szokásossal ellentétben ez az Ádám ne öltse magára a Fáraó, Miltiadész, Sergiolus, Tankréd és Kepler öltözékét, ne bújjon egyetlen férfiként a bőrükbe, ne fogadja el magatartásukat, tetteiket. Inkább kívülről figyelve, szemlélve a történelmet nézze végig sorsukat, hogy mire a történelmi színek befejeztével eljut kora jelenébe, majd az elképzelt jövőbe, megértse históriájukat, sejtse, mit kell tennie. Így legyen végül önmaga. Ádám egyetlen történeti színben szerepel, Párizsban Dantonként. A megoldás nem mondott ellent Ruszt logikájának, ugyanakkor egyezett a Prága–Párizs–Prága, álom az álomban felépítésével, hogy aztán a Londoni szín megkettőzött játéka után a Falansztertől Ádám már valóban a maga életét élje. Az álom véget ért, a történeti út – a drámai költemény születésének ideje szerint – lezárult. Ami következik, az a jövő, talán az értelem szava, a tett, a küzdés lehetne…, de itt van Éva – Fekete Gizi formázta –, s szavára ebben az előadásban az emberpár megadóan, belenyugodva hajtja az immár falusi plébánosként kisszéken ülő Úr ölébe a fejét.

Lucifer többet már nem tehetett. Feltartott kézzel beáll a karba. Harca véget ért. Véget ért? Vagy talán mégsem? Gábor Miklós tekintetében még egy utolsó villanás, amelyben benne volt, ő sosem adja fel a küzdelmet az értelemért, az értelmes életért. Akkor, ne feledjük, 1983-at írtunk, ez volt Ruszt József előadásának korszakos, máig érvényes üzenete.

De ezzel az előadással nem fejeződött be az örök társulatépítő, színházszervező Ruszt József találkozása a Tragédiával. 1990-ben jártunk, amikor a Szegedi Nemzeti Színházból önként kivált Független Színpadának együttesével ismét színre vitte a drámai költeményt. Kolti Helga és Kaszás Géza játszotta a párt, akkor már Kalocsay Miklós volt Lucifer, az Úr szerepében maga a rendező jelent meg a majdnem csupasz színpadon. A szertartásszínház gondolatmenete szinte azonos volt,

s nem volt titok az utalás sem, Kalocsay a jelképpé lett ballonkabátot viselte. Csakhogy amíg Zalaegerszegen még csak Lucifer viselt ballonkabátot, itt a történet előrehaladtával Ádám is magára öltötte, alighanem érzékeltetve, hogy lassan felnő kísérőjéhez, érti a szót.

A második találkozásra jött harmadik is, a Tragédia visszatért Zalaegerszegre. Ám különös kanyarulatot vett. Ruszt József eszménye az értelemről, a gondolkodásról, a drámaépítkezésről ugyanaz maradt, de mégis akadt valami, ami alapvetően átformálódott, s ezt az előadást élesen elválasztotta a korábbiaktól. Ádámot és Évát, akárcsak annak idején Szalma Tamás és Fekete Gizi játszotta.

Huszonkét év telt el, két érett, pályája delén járó művész, mellettük viszont egy ifjonti hévvel, szertelen akarással érkező Lucifer. Kamarás Iván ballonkabátban, hogy gyorsan szögre is akassza. Ott állt fehér pamutingben, akárcsak Ádám.

Fölöttük teljes díszben, ragyogásban az elérhetetlen Úr (Zalányi Gyula). Ebben az előadásban, amely Ruszt József talán utolsó rendezése volt, Ádám aligha akar már lázadni, aligha kutatja a jövőt, ezt az Ádámot Lucifer már legföljebb arra hívhatja, hogy ne alkudjon meg, legalább önmagát ne adja fel…

A kor szelleme, egyetlen drámaköltemény-óriás, egyetlen korszakalkotó rendező és alkotótársai, köztük is meghatározóan Gábor Miklós a változó időben.

Nyitókép: Szalma Tamás (Ádám), Máriáss József (Az Úr), Fekete Gizi (Éva) a zalaegerszegi Hevesi Sándor Tragédia-előadásában 1983-ban MTI/Ilovszky Béla