Bevezetőjében Rubovszky Éva a kétszáz éves évfordulók kapcsán megjegyezte: Madách Imre születésének bicentenáriumáról sokkal kevesebb szó esik, mint Petőfi Sándoréról, aminek valószínűleg az az egyik oka, hogy nagyobb kihívás követni az ő gondolatait, mint Petőfi költészetét.
Szinetár Miklós 1969-ben vitte képernyőre Az ember tragédiáját. A produkcióban Huszti Péter alakította Ádámot, akinek nem ez volt az első találkozása a Tragédiával, hiszen korábban, még harmadéves főiskolásként Vámos László rendező három kisebb figurát – Catullus, Tankréd, Tanítvány – osztott rá Szegeden a Dóm téri előadásban. Huszti olyan művészek mellett léphetett színpadra, mint Bessenyei Ferenc (Az Úr), Gábor Miklós (Lucifer), Ruttkai Éva (Éva) és Nagy Attila (Ádám). Utóbb Lengyel György Lucifer, majd Kerényi Imre Az Úr szerepét bízta rá.
Huszti Péter színházi anekdotákkal idézte fel a produkciókat. „A közönség tapsviharral jutalmazta a szegedi előadást, holott nem minden Vámos tanár úr rendezői elképzelései szerint történt – mesélte. – Bessenyei Ferencnek tériszonya volt, ezért nem akart felmenni a Dóm tornyába, ahonnét Az Úr hangján meg kellett volna szólalnia. Ehelyett három díszletfalból takarást készíttetett a műszakkal magának, közvetlenül a súgólyuk mellé és onnan beszélt. A próbákat negyven fokos hőségben kezdtük, de a főpróba előtti napon annyira lehűlt a levegő, hogy Gábor Miklós berekedt, majdnem teljesen elment a hangja. Neki a rendezői instrukciók szerint állandóan mozgásban kellett volna lennie, ehelyett, hokedlin ülve, a mikrofonba beszélve játszotta végig az előadást. Vámos László látványos szcenikai megoldásokat talált ki. Athénben száz fehér galamb repült volna fel, Rómában Péter apostol átkánál hatalmas füstfelhő támadt volna, a londoni szín végén sok ezer luftballonnak kellett volna felszállnia. Na, de a színház az színház! Főleg olyankor, ha még Lucifer is játszik benne. Az effektusokat felcserélték: Pallasz Athéné megbocsátásakor baljóslatú füst szállt fel, Péter apostol átkánál törtek a magasba a léggömbök. A drámai költemény azonban még így is hatni tudott.”
A színész a televíziós változatról elmondta, hogy Szinetár Miklós abból az elképzelésből indult ki, hogy Ádámot (Huszti Péter) és Évát (Moór Marianna) olyan fiatal színészeknek kell játszaniuk, akik előtt még ott az élet, s ugyanolyan lelkesedéssel, rácsodálkozással tekintenek a világra, mint Ádám és Éva a maguk leendő sorsára. Lucifert viszont a nagyszerű Mensáros Lászlóval játszatta.
„Akkoriban már talán motoszkált bennem az a gondolat – magyarázta Huszti –, hogy bármilyen szereppel van dolgunk, nekünk mindig úgy kell foglalkoznunk vele, mint egy ügyvédnek a védencével. Magunkénak kell vallanunk az igazságát. Ez persze rokonszenves karakter esetén nem nehéz, Ádámként sokkal könnyebb volt, mint később Lucifer szerepében. Az Úr esetében pedig teljesen másképpen alakult minden.”
Luciferként is keresni kezdte a figura igazságait: „Noha a tévéfilm forgatásakor meg voltam győződve arról, hogy csakis Ádámnak van igaza, huszonöt év múlva, Lucifer bőrébe bújva ezt már egészen másként gondoltam. Azt igyekeztem megérteni, amit maga mond el a végén: »Miért is kezdtem emberrel nagyot, / Ki sárból, napsugárból összegyúrva / Tudásra törpe, és vakságra nagy.« Nagyon nagy titok, de megvan az értelme. Már hónapokkal a próbák előtt foglalkoztatott a szerep, és nincs rá jobb kifejezés, mint hogy belém bújt az ördög. Az olvasópróbán ültem, Lengyel György volt a rendező, és mialatt Az Úr szövegét hallgattuk, egyszer csak kifakadtam, valahogy így: mit dumál ez, mi az, hogy be van fejezve… csak most kezdődik az egész… és mi az, hogy csak hódolat illeti meg, nem bírálat?! Mire a rendező közbeszólt, Péterkém, mindjárt odaérünk Lucifer szerepéhez, majd ott is ilyesféléket mondasz, nem egészen úgy, ahogyan az imént… Emlékszem, hogy sok gazemberséget csináltam. Mikor a rendező kérdőre vont, így érveltem: Nézd, Gyuri, ezt a Lucifert most rúgták ki a Mennyből, ez azt se tudja, hol lakik a Jóisten, nemhogy a vakond meg a sas… És akkor véget ért a próba fél tizenegykor, mert dőlt a társulat a nevetéstől.
Kerényi Imre 2004-ben mondott búcsút a Madách Színház igazgatói posztjának, de a Tragédiát még megrendezte, és Huszti Péterre osztotta Az Úr szerepét, akinek a kupolából leeresztett hintáról kellett megszólalnia. „Sokat küszködtem a szerepem első és befejező soraival. Kezdetben Az Úr mondanivalója mögött ott lappang az önteltség: »Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen…« A befejezés kapcsán pedig az foglalkoztatott, hogy ötven évet töltöttem a Madách Színházban, ahonnét most száműzött módjára távoznom kell a fiatal kollégákkal együtt. Az érzéseimbe belejátszottak az addigi szerepeim, az elhunyt pályatársak bennem létező valósága.
Másféle érzelmi háttérrel akartam elmondani az utolsó sorokat, mint az elődeim.
És ezt csak úgy tudtam megtenni, ha érzékeltetem, hogy a cselekmény sodrában maga Az Úr is változik. Néztem a magasból a társulatot, és megértéssel, együttérzéssel valami olyasmit kívántam kifejezni, látom én is, mi történik velünk, de vegyük tudomásul, az élet célja a küzdelem, nekünk ez adatott, és ezt teremtőként továbbra is fenn kell tartanom, emiatt nem mondhatok mást, csak azt: »Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!«”
Orosz István gimnazista volt Kecskeméten, amikor a televízióban bemutatták Szinetár Miklós Tragédiáját, amelyre az irodalomtanáruk külön felhívta a figyelmüket. A diákok között vita alakult ki arról, vajon a mű befejezése pozitív vagy negatív. A forgatókönyvet Jankovics Marcell 1983-ban készítette el, a gyártás 1988-ban kezdődött, de csak 2011-ben mutatták be az animációs filmet. A mintegy százhatvan perces mű különlegessége, hogy a tizenöt színt más-más stílusban jeleníti meg. Orosz István a két prágai és a párizsi szín tervezésében közreműködött. Grafikai világuk az ő nevéhez fűződik, a látvány és az alakok mozgatása Jankovics Marcellt idézi.
„Aki látta az Oscar-díjra jelölt Sisyphus című filmjét, az sok rokon megoldást fedezhet fel az 1974-ben készült kisfilm és a párizsi szín dinamizmusa között – jegyezte meg Orosz István. – A rajzfilm majdnem harminc évig készült, ez az animációs filmek életében intenzív korszak volt. Észrevehető, hogy melyik rész született hagyományos módon – a párizsi és a prágai szín ezek közé tartozik –, és hol lépett be a digitális technika. A filmet nem uralják teljesen a számítógépes effektek, de megjelennek benne az újítások, amiket Marcell ebben az alkotásában alkalmazott először.”
Orosz István beszélt a rajzfilm és a színházi adaptáció, s a játékfilm lehetőségeiről is. „A rajzfilmben lehet utalni a múltra vagy a jövőre – tette hozzá. – Például Éva megjelenik egy korai színben, de ugyanakkor a sziluettben már látható az a grafikai világ, amely majd a párizsi vagy a prágai színben metszetszerűen visszatér. Csak az animációs trükk tudja megjeleníteni a morfológiát, ahogyan a karakterek teste átváltozik. Például az Egyiptomban piramist építő rabszolgák teste kővé válik, az Athénben vitatkozó felekből kakasok lesznek. Minden szín a vonatkozó művészettörténeti stílusban készült el. Az egyiptomiban a hieroglifákon, a görögben az antik vázákon felfedezhető jellegzetes stílusjegyek láthatók.”
Nyitókép: A Tragédia televíziós változatának forgatásán. Középen Huszti Péter Ádám - Danton alakjában a Párizsi színben
Fotó: Szalay Zoltán/ Fortepan
