Elsőfilmesek, mindketten rendezőként jegyzik a filmet. Hogyan osztották meg a feladatokat a forgatáson?
Lőrincz Nándor: A filmtervre együtt találtunk rá, az előkészítés és az utómunka is közösen zajlott. A forgatáson végül kitisztultak a szerepek, Bálint operatőrként, én rendezőként voltam jelen. Összeszokott alkotópáros vagyunk, ráadásul iskola óta közeli barátság fűz össze bennünket, félszavakból értjük egymást.
A valóságban biztos nagyobb a bántalmazások száma, mint amennyit a média tükröz. Mennyire jellemző ez a bűncselekmény ma Magyarországon?
Lőrincz Nándor: Sajnos valóban nagy ez a szám. Amennyiről értesülünk, az csupán a jéghegy csúcsa. Az áldozatok többsége el sem jut odáig, hogy felkeresse a rendőrséget, ennek pedig a körülményes, gyakran megalázó eljárás az oka. Egy vetítés utáni közönségtalálkozón mondta el egy hölgy, aki maga is párkapcsolati erőszak áldozata lett, hogy ő sem jutott volna el az ügyével a rendőrségre, ha történetesen nem ott dolgozik.
Lőrincz Nándor és Nagy Bálint Fotó: Valuska Gábor/Budapest Film
Lőrincz Nándor: Komoly kutatómunka van a film mögött, még a Weinstein-botrány előtt kezdtünk el beszélgetni róla Bálinttal. A forgatókönyvírás előtt interjúkat készítettünk áldozatokkal, kerekasztal-beszélgetéseket szerveztünk, klinikai szakpszichológussal konzultáltunk. A filmben végigkövethető nyomozás és az áldozat által megélt trauma megjelenítése mind hiteles forrás alapján született.
Nagy Bálint: Emellett a megerőszakolt feleséget játszó Hámori Gabriella a felkészülés során önálló kutatómunkát végzett, és együtt is készítettünk mélyinterjúkat áldozatokkal. Ő a szerep megformálása miatt, mi pedig a bántalmazás pszichológiája miatt tartottuk fontosnak ezeket a beszélgetéseket. A rendőrséggel is felvettük a kapcsolatot, utána akartunk járni annak, hogy mi a reális, elfogadott procedúra az ilyen jellegű nyomozás során.
Bátor választás a történetet a férfi szemszögéből megmutatni. Miért döntöttek így?
Nagy Bálint: Hasonló témájú filmeknél nagyon ritka, hogy nem az áldozat vagy az elkövető szemszögéből mesélik el a történetet. A társ nézőpontján át általában az önbíráskodás vagy a bosszúvágy aspektusát lehet megfogalmazni. Minket ezzel szemben az a tehetetlen kívülállóság érdekelt, amit Dénes karaktere képvisel.
Lőrincz Nándor: Az egyre férfiatlanodó társadalmat akartuk bemutatni ezen a gogoli „csinovnyik” figurán keresztül. Dénes nem azt teszi, ami a nő számára fontos, hanem azt keresi, mit tenne egy hős, mit várna el tőle a társadalom. Nézőként szeretjük, ha jön egy mindent megoldó hős, ehhez a kérdéshez azonban mi inkább ironikusan közelítettünk. Helyenként elhitettük a nézővel, hogy ez a karakter képes hőssé felnőni, de aztán mindig el is vettük tőle ennek a lehetőségét.
A film a főszereplő Dénessel együtt olykor a nézőt is elbizonytalanítja. Ez szándékos dramaturgiai döntés volt?
Lőrincz Nándor: Abszolút. Nem akartunk semmit fehéren-feketén ábrázolni, szerettük volna minél árnyaltabban bemutatni az eseményeket. A férj nem látta, mi történt, ezáltal nem traumatizált, az áldozathoz képest kevés információval rendelkezik. Az ő nézőpontja közvetett. Azt figyeltük meg, hogy a valóságban ösztönösen elkezdjük keresni, mi az, ami sántít. Kételkedve fogadjuk az ilyen híreket, és ez normális, emberi reakció. Jellemzően nem az igazságot támogatjuk, hanem azt, akit rokonszenvesnek tartunk, és az áldozat sokszor nem az.
Nagy Bálint: Érdekes, hogy a #metoo kapcsán a pozitív változások és az edukációs hullám mellett az áldozathibáztató hangok is felerősödtek. Mit csinált ott? Miért ment oda? Ezt az aspektust is meg akartuk ragadni, s mi azt állítjuk, teljesen mindegy a körülmény, ha erőszak történt. Külső szemlélőként hajlamosak vagyunk a körülményeket latolgatva megkérdőjelezni az áldozat igazságát – ennek a magatartásnak akartunk tükröt tartani.
Nagy Bálint: Igen. Illetve fontos volt annak az érzékeltetése, hogy megfelelő információk hiányában a néző és a főszereplő is csak viszonylagos távolságból figyelheti a történetet. Olyan, mintha egy akvárium üvegén keresztül néznének a bántalmazott feleségre.
Lőrincz Nándor: Olyan párt akartunk ábrázolni, akik hermetikusan elzárják magukat a valóságtól, annak érdekében, hogy biztonságban lehessenek. Erre az „üvegből épített börtön” érzésre akartunk vizuálisan reflektálni.
Alaposan kidolgozott a háttér, a közreműködő mellékszereplők és a statiszták nagyban hozzájárulnak a jelenetek hitelességéhez. Erre különleges hangsúlyt fektettek?
Lőrincz Nándor: A statiszták közül sokan az ismerőseink vagy a barátaink, ennek köszönhetően könnyen tudtuk instruálni őket. Azt is ki akartuk fejezni, hogy a szereplőnk csak egy ember a tömegből, nem érdemel kiemelt figyelmet, más is ugyanannyira érdekes lehet.
Nagy Bálint: Éppen ő az ember a „vitrinünkben”, megfigyeljük őt, ahogyan Dénes is megfigyeli az embereket fókuszcsoportos interjúi során. A koncepció szintjén az is fontos volt számunkra, hogy milyen világ veszi körül a szereplőt. A környezete gyakran kizökkenti, sokszor ellentétben áll a drámája az őt körbefogó társadalom abszurd történéseivel.
Ilyen esetet, bizonyíték híján még mindig nagyon nehéz megoldani. Önök szerint hogyan változhatna ez?
Nagy Bálint: Ez nagyon nehéz kérdés. Például egy nyomozó elmondta, hogy azért kevés a feljelentések száma, mert ha az áldozat nem rögtön az eset után, bizonyítékkal a birtokában megy a rendőrségre, az ügy megoldásának esélye mindössze húsz-harminc százalék. A rendszerszintű problémákon kívül pedig az is nehezíti a helyzetet, hogy kevés a megoldott ügy, ritka a sikerélmény. Nyilván, ha elfogadóbb, nyitottabb társadalomban élnénk, könnyebb lenne egy ilyen ügyet végigvinni.
Lőrincz Nándor: Ez a film sem tud segíteni abban, hogy egy áldozat könnyebben bemenjen a rendőrségre. Nehéz leülni egy idegen ember, legtöbb esetben egy férfi elé, és elmondani azt, ami történt. A beszéd ilyenkor megterhelő, sokaknak talán könnyebb lenne leírni, de erre egyelőre nincs lehetőség. Sokat gondolkodom azon, hogyan lehetne létrehozni egy empatikus, támogató közeget, amely segít az áldozat és a rendőrség közti kommunikációban.
