A fenti sorokat Lakatos Róbert tegnapi (2022. november 20.) tallini filmbemutatója után írta egy ott tanuló erdélyi diáklány, majd így folytatta: „De Lakatos Róbert jobb munkát végzett, mint én, minden, ami benne van a filmjében, az nekem az otthon: a jó, a rossz, a szép, a csúnya. És hát... Ennyit rég nem nevettem.” Ilyen lelkes, rajongó szavakkal ajánlotta Lakatos Róbert új filmjét a bemutató után a közösségi oldalán a fiatal néző. Ehhez magam is csak annyit tudnék hozzáfűzni, hogy tényleg megéri megnézni a filmet! Menj el és nézd meg Magyarországon vagy Erdélyben, mert nagyon fontos film, és ki tudja meddig vetítik…
Hogy beavathassam az olvasókat, Lakatos Róbertet, a film rendezőjét faggattam.
– Évek óta figyelem, hogy közösségi oldalán kutyás felvételek jelennek meg, de nem sejtettem, hogy ezek tanulmányok egy új film készítéséhez. Pontosan hány éve dolgozik ezen?
– Körülbelül hét éve kezdtem foglalkozni ezzel az anyaggal. Rájöttem arra, hogy a nagypolitika megfelelőjét meg lehet találni a kutyatenyésztési politikában. A kezdeti gondolat az volt, hogy arról készítek filmet, milyen nehézségbe ütközne egy erdélyi magyar kutyafajta kitenyésztése, egyrészt az erdélyi magyarság hozzáállásából fakadó belső gondok, másrészt a nemzetközi szabályozásokból fakadó problémák miatt. Ez részben egy erdélyi társadalmi kritika lett volna, részben pedig a nemzetközi szabályozások hiányosságainak kiemelése – ugyanis a kutyatenyésztők hasonló problémákkal szembesülnek, mint amilyenekbe én a filmjeimmel ütköztem. Mert az EU-konform nemzeti besorolás alapján egy Erdélyben forgatott magyar nyelvű film, erdélyi magyar szereplőkkel, erdélyi magyar rendezővel, erdélyi magyar operatőrrel nemzetközileg nem minősült magyar filmnek, hanem románnak, ergo nem pályázhattam vele Magyarországon, egészen addig, amíg a kettős állampolgárság megszerzése nem történhetett meg könnyített eljárással. De jelenleg is van még bőven megoldandó probléma, csak nem akarok adminisztratív részletekbe bonyolódni. Nem is értem az EU-s szabályozások kapcsán, miért a francia mintát vették alapul, amiben a nemzetiség egyenlő az állampolgársággal. Még a Ceaușescu-korszakban is meghatározhattuk a román állampolgárságunk mellett a nemzetiségünket. Jelenleg nincs rendes megnevezése az identitásunknak. Azt is mondják, hogy magyar eredetűek vagyunk, de mi nem magyar eredetűek vagyunk, hanem magyarok. Ez volt az egyik alapvető indíték, ami miatt dolgozni kezdtem ezen a filmen. Muszáj felhívnunk a figyelmet a gondjainkra, mert ha nem tudnak ezekről, nem is foglalkoznak a megoldáskereséssel. Másrészt természetesen egy kis önkritika, erdélyi társadalomkritika sem árt néha, mert hízelgő ugyan a magyarság szent teheneinek lenni, de hiába magasztos, mégiscsak szarvasmarha státusz.
– Kutyák szájába adja a mindennapi acsargásainkat. Miért választotta a kutyapolitika nyelvét?
– Azért, mert az emberpolitikát már mindenki unja. Sokan valósággal menekülnek a politikai témák elől, mert sokszor soha véget nem érő és rendszerint megoldatlan vitákat generálnak. Azonkívül mindenkinek megvan a saját maga baja, minek neki a másé? Úgyhogy, gondoltam, a kutyametafora fel tudja kelteni az érdeklődést, és ezáltal viccesen el lehet magyarázni azoknak is, akik nem értik a mi helyzetünket, hogy mi is itt a probléma. Kissé kellemetlen meglepetésként ért, hogy nem elég, amit megmutattam a filmben a magyarországi hozzáállásról, acsargáspolitikáról, a filmbemutatók után egyesek egyre azt feszegették, próbálták belőlem kivájni, hogy mit szólok a magyar miniszterelnök kijelentéséhez, hogy nem akarunk kevert fajúak lenni. Nos, ezzel a filmmel pont ezt a fajta diskurzust akartam elkerülni. Az, hogy ártatlan kutyák szájába adok ultranacionalista, xenofób meg liberálfasiszta szövegeket, egyértelműen vicc, mert szegény kutyáknak nyilvánvalóan nincsenek hasonló gondolataik, és nemzeti öntudatuk sincs. Ez az önirónia és a reflexivitás része, hogy a rendező azt állítja, miszerint a kutya azt gondolja hogy „…”. Egyébként szerintem nemzeti öntudatuk nemcsak a kutyáknak, hanem az ultranacionalistáknak sincs, mert a nemzeti öntudat némi tudatosságot is feltételez – a kulturális kölcsönhatások tudatosítását. Az ultranacionalizmus viszont nincs tudatában ennek, és a nemzeti felsőbbrendűség nevében tagadja is azt – tehát valójában csak egy kisebbrendűségi frusztrációból fakadó hamis önfelértékelés.
– A Lengyel Színház és Filmművészeti Főiskola operatőr szakán diplomázott. Mit hozott szakmailag onnan? Hogyan hatott a lengyel iskola a filmkészítési módszereire, és erre hogyan tevődött rá a magyar és a román filmes hagyomány? Mi hatott leginkább az évek folyamán szakmailag önre?
– Lengyelországban főleg játékfilmkészítést tanultam, és filmre forgattunk. A dokumentumfilmes oktatás videón zajlott, ami akkor még nagyon gyatra minőségű volt (VHS-ről beszélünk), ezért szükséges rosszként volt kezelve. Ez a játékfilmes gondolkodás rányomta bélyegét a dokumentumfilmes gondolkodásomra is, úgyhogy amikor az iskola elvégzése után inkább dokumentumfilm-készítési lehetőségeket kaptam, azok esetében is játékfilmszerűen akartam összerakni a jeleneteket, vagyis filmes jelenidőben gondolkodtam (a cselekmény nem a múltban, hanem a kamera előtt zajlik). Akkor még nem ismertem az úgynevezett Budapesti Iskolát, ami egyfajta dokumentum-játékfilmes irányzat volt. Ezt jóval később ismertem meg, amikor már hasonló filmeket csináltam magamtól, és például a Csendország című filmemet elkezdték hasonlítani a Jutalomutazáshoz. A fejlődésemben nagy szerepet játszott a Bálint Arthurral való találkozásom, aki operatőrként úgy tudta felvenni a jeleneteket, hogy azok játékfilmszerűen legyenek vághatóak, de mivel ő rendez is, és én is operatőrködöm néha, együtt tudtunk gondolkodni. És persze a filmes technológia fejlődése isihatott a munkámra, hiszen a nehéz BetaCam-okkal nem lehetett volna olyan gyors átállásokat végezni, mint az akkor már elfogadható minőséget produkáló DV kamerákkal. De a Ki kutyája vagyok én más, mint az eddigi dokumentumfilmjeim vagy mint a dokumentum-játékfilmem, a Bahrtalo! – Jó szerencsét! A kutyásfilmemet eredetileg úgy képzeltem el, mint egy Kerekes Péter-filmet. Péter szlovákiai rendező, akire nagy hatással volt a cseh dokumentumfilmes iskola, amiről röviden annyit, hogy a Prágai Tavaszt követően sok játékfilmes nem készíthetett többé játékfilmet, így hát a gazdag kifejezőeszköz-tárukkal nagyon kreatív dokumentumfilmeket készítettek, ezért a diákjaik is folyamatosan kísérleteztek, és a filmjeik közt bizony bőven vannak provokatív filmek. Ez az iskola hatott Kerekes Péterre. A 66 szezon és a Gulyáságyú című filmjei, amelyekben szereplőként is megjelenik és felteszi a szereplőknek a gyerekesen naiv, provokatív, de nagyon emberi kérdéseit, nagy hatással voltak rám. Őt próbáltam utánozni, nem félve az plagizálástól, mivel Fliegauf Bence egyszer azt mondta nekem, hogy nem kell félni az utánzástól, mert az úgysem lesz egy az egyben ugyanolyan, mint amit utánzol, és az, amiben más, az vagy te. Azt hiszem, igaza van, mert a Ki kutyája vagyok én?-ben sem sokan fedezik fel a Kerekes Péter hatását.
– A nagyjátékfilmekről lemondott?
– Nem úgy van, hogy azt csinálunk, amit akarunk, hanem úgy, hogy azt csinálunk, amit lehet. Az általam nagyra tartott, „befutott” filmrendező ismerőseimnek is sok meg nem valósult filmterve van fiókban. A játékfilm sok pénzbe kerül, nehezen engednek a közelébe. Amíg nagypályára jutunk, addig azt csinálunk, amit tudunk. A dokumentumfilm egy kevésbé költséges műfaj, így ezzel tudtam elindulni. Elindultam, jól ment, folytatódott. Ám nem tettem le a játékfilmről. De hát minden téma más megközelítést igényel, ezt, amit most feldolgoztam a Ki kutyája vagyok én? című filmben, nem is lehetne játékfilmben megvalósítani, mert gagyi lenne – ezért döntöttem a kreatív dokumentumfilm mellett.
– Körülbelül tizenöt éve tanít a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen filmkészítést. Hogy látja az újabb generációt, milyen értékeket képesek létrehozni?
– Szerintem tehetségből nincs hiány, lehetőségekből inkább. Nem könnyű elindulni a filmes pályán, mert iszonyú nagy a harc az alkotói finanszírozások megszerzése terén, pláne így, hogy nincs erdélyi filmgyártás. Az egyetemi tanulmányok alatt korai eldönteni, hogy kiből mi lesz, mert vannak olyanok, akik nagyon tehetségesnek indulnak, aztán elbizakodnak, vagy nincs meg bennük a kellő akarat, hogy később kifussák magukat, és vannak olyanok, akik nagyobb hátránnyal kezdenek és lassabban fejlődnek, de kitartó munkával magas szintre jutnak. Van olyan, aki eleinte gátlásos, aztán egyszer csak felszabadul. Az egyetem alatt nem lehet eldönteni, kőbe vésni, hogy ki mire alkalmas, mert nagyon sokszor az ellenkezője derül ki. Tehát nemcsak tehetség kérdése, hanem akarat, lehetőségek, élelmesség függvénye is – nagyon összetett dolog, hogy kiből mi lesz. De a tehetség sem mutatkozik meg minden esetben egyből. Egy igen neves magyarországi dramaturg és forgatókönyvíró tanár egyszer, egy általam is szervezett forgatókönyv-írói műhelyen több fiatalt tehetségesnek minősített, és egyet nem. Nos, pont az az egy, akit a legkevésbé tartott tehetségesnek, jutott el igencsak magas szakmai szintre, a többi pedig, filmes szempontból, elkallódott. Amikor készültem a lengyel filmsuliba a felvételire, és az előkészítőn a tanár kritizálta a fotóimat (én meg eléggé nehezen bírtam a kritikát), nekiszegeztem a kérdést, hogy mondja meg, szerinte tehetséges vagyok-e vagy sem? Erre azt válaszolta, hogy ő azt nem tudhatja, azt nekem kellene éreznem, de ezekben a fotókban van valami. Persze az alkotó mindig bizonytalan. Ha nem az, akkor előbb-utóbb szinte biztos a bukás. A tehetségről meg azt gondolom, amit Hamvas Béla ír a Démoszthenész című esszéjében: átok is tud lenni, mert akkor hagy cserben, amikor nem is számítasz rá. A fáradtságos munka által megszerzett tudást nem tudja pótolni.
Úgy gondolom, manapság az akadémizmus ereje és korlátai is egyre gyengülnek. A filmesoktatás is megváltozott. Manapság már nincs olyan alapos szakmai képzés, mert a technológia gyors fejlődésének köszönhetően újabb és újabb területek nyílnak meg, és a klasszikus szakmai képzés formájában képtelenség mindent lefedni. Úgyhogy a hároméves alapképzésnek már nem az a funkciója, hogy szakmát adjon a diákok kezébe, hanem az, hogy segítsen rájönni, kicsodák is ők, illetve biztosítson egy olyan szakmai alapot, ami segít abban, hogy tovább képezzék magukat akár különböző kurzusokon, akár autodidakta módon. Buglya Sándortól egyszer megkérdezte valaki, hogy „Mit is tanítotok ti ott a Sapientián?” Gondolom, a mondatból kiérződik a kérdés hangneme is. Nos, erre Buglya azt felelte, hogy „Elsősorban szakmai alázatot”. Azt hiszem, ilyen szépen még nem küldték el az illetőt a megfelelő irányba. Azt hiszem, ez mindenki számára egy fontos tanítás.
