Égig mosolygóan volt boldog azon az őszön a keresztyén Mezei Mária: színházi padlómosással végigszenvedett, a Liliputi Színházban, kabarékban bohóckodással eltékozolt, politikusok által megnyomorított évek után 1956 szeptemberében újra rangos, prózai társulat, a Madách Színház tagja lehetett. 1956. október 22-én Baján lépett fel, hajnalban érkezett haza Budakeszire, tündérmesét álmodott, sokáig aludt, délben reggelizett. Október 23-án – napsütötte keddi nap – kora délután órákig üldögélt, csevegett kedvelt fodrászánál. Szépítkezett, s közben tervezgette magában, hogyan s mint fogja másnap a filmgyárban megoldani izgalmas szerepét.

Két vallomás: középkorú, élni vágyó, „deklasszált” szépasszony a színészi feladat, amolyan kulturált, reakciós múltmaradvány, szocialista valóságunkból kihullott úrinő – és furcsa életű leánya sorsáért őszintén aggódó édesanya.

Hazafelé magával sodorta Mezei Máriát az utca lüktető lelkesedése; társával, Jánossal vásároltak egy üveg pezsgőt – Istenem! Forradalom van! –, dübörgött az utca, sírtak, nevettek, lázasan vert a szívük. Késő éjszaka holtfáradtan, örömkönnyekkel szemében zuhant ágyba. Hajnalban ágyúdörgésre riadt a színésznő, szovjet tankok csörtettek végig a főutcán: október 24-én a filmgyárban elmaradt a forgatás

1956. október 23.: néhány napig álomszerű tavasz októberben, aztán november 4-én országunkra zúduló, virradat nélküli, dermesztő téli éjszaka.

Valamikor december első napjaiban fegyveres támogatással megállt háza előtt egy bőrkabátos pártszolgálatos, dörömbölt az ablakon, folyamatosan rángatta a kaput. Gorombán kérdőre vonta a színésznőt: Október 25-én, Budakeszi főterén, nagy tömeg előtt, maga elszavalta a Szózatot. Miért? Mezei Mária nem uralkodott az indulatain, nem tett lakatot a szájára, fölrobbant: Akinek nem tetszik, ha egy magyar színésznő magyaroknak a Szózatot szavalja, az menjen az anyja… A bőrkabátos elvtárs és a fegyveresek riadtan, szótlanul elkotródtak.

Másnap távirat érkezik a filmgyárból: folytatódnak a Két vallomás című új magyar film felvételei. A művésznőért természetesen filmgyári kocsit küldenek. Az 1956. október 24-én elmaradt jelenetet forgatják 1956. december 14-én reggel. Ugyanazt a keserű-szomorú mondatot kell elmondania a színésznőnek, amit szeretett volna őszintén, aggódó édesanyaként elsuttogni 1956. október 24-én: „Nem hagynád végre abba az olvasást?” (Népszava, 1956. december 15.) Nem tudjuk, hogy hangzott volna ez a mondat, ha október 24-én mondhatja el Mezei Mária. December 14-én idegesen pattog szájában a szó, a reakciós anya indulatosan vonja kérdőre bűnöző leányát.

 

Keleti Márton háromszoros Kossuth-díjas filmszakember a forradalom napjaiban – miközben a filmgyár számos rendezője, operatőre erkölcsi kötelességének érezte, hogy rögzítse és megőrizze filmen mindazt, ami a főváros utcáin történik – otthonában meghúzódva várta az idők „jobbra fordulását”. Keleti Márton decemberben ott folytatja a Két vallomás forgatását, ahol októberben félbehagyta.

Mezei Mária – és a politikai hatalomnak minden korokban mindig kiszolgáltatott színészek, ebben a filmben Törőcsik Mari, Tímár József, Őze Lajos, Ajtay Andor, Uray Tivadar… – élni akar: dolgozik. Csodálatos színészek: nagyon tehetségesen szerepet játszanak a felvevőgép előtt. A forgatókönyvben rögzített szerep „értelmezése” azonban más volt 1956. szeptemberben, más decemberben, más 1957. januárban.
1956 szeptemberében azt hittük, hogy…
1957 januárban már tudtuk, hogy…
Két vallomás: két fél filmből – 1956. október 23. előtt és 1956. november 4. után forgatott jelenetekből – egyberagasztott, hol hamis, hiteltelen, hol szívszorítóan lebilincselő, számos ponton lóugrásban összefüggéstelen, de ma is töprengésre késztető, múltidéző mozidarab.
Amikor azt hittük, hogy…

A társbérletbe nyomorított, nyugdíjba kényszerített, aztán nyugdíjától is megfosztott kúriai bíró (Uray Tivadar) a proletárdiktatúra megalázott áldozata. Nemes úr, tudós értelmiségi, érzékeny, becsületes ember – a korról, amelyben él, mond ítéletet: „Negyven évig bíró voltam. Azelőtt folyton az igazságról töprengtem, most nem tudok másra gondolni, csak az igazságtalanságra. Negyven év alatt tömérdek ítéletet hoztam. Halálosat egyet sem. Börtönt, fogházat, fegyházat… De társbérletre nem ítéltem senkit!” Számosan átélték hazánkban a társbérletbe nyomorítottak szorongással, keserűséggel, megalázásokkal sűrű mindennapjait: a szocialista „lakásviszonyok” áldását. 1956. szeptemberben, 1957. januárban…

A tragikus sorsú, furcsa-fanyar, remek színész, Juhász József (1956. utolsó napjaiban elhagyta az országot, a filmről megjelent bírálatokban még véletlenül sem említik a nevét) hamis mosolyú, életben maradásáért az elvtársak és urak alázatos kegyét kereső ügyetlen bűvész, zsebtolvaj és csavargó. Bandukol 1956 szeptemberében az országúton a lebilincselően elbűvölő gyerekszereplő, Csögör Tibor társaságában. Megállítja őket a rendőr. Igazoltatás, a szocialista társadalmi rend éber őrének szíve megesik a betegséget színlelő kisfiún, útjára engedi a lakcímmel nem rendelkező, munka és engedély nélkül a főváros felé baktató „bűvészt”. Mint a mesében…

Szeptemberben még létezik, januárban már csak salakkal borított hűlt helyén emlékeznek a korábban mindennap itt lerészegedők a hírhedt Ilkovics kocsmára a nagykörúton, szemben a hajdani fényét rég elvesztett Nyugati pályaudvarral. 1956. október 7-én, vasárnap éjjel végleg bezárt a rosszhírű italbolt (a kocsma szocialista elnevezése!), de hétfőn reggel újra kinyitott: egy napra birtokba vették a filmesek. Juhász József és Csögör Tibor mellett a film forgatásán közreműködők a korábbi törzsvendégek. Endrédi Ferenc üzletvezető válogatta ki őket. Egy napig még „napidíjért” iszogathattak itt azok, akiknek lepusztult kinézete a filmrendező szerint megfelelő volt. (Szabad Nép, 1956. október 9.) A szocialista italbolt 1956 szeptemberében épp olyan koszos, áporodott levegőjű lebuj, mint 1957. januárban.

Pereg a film. Vajon már szeptemberben eltűnt a kommunista bíró (Ajtay Andor) hivatali szobája faláról Rákosi keretezett fényképe, asztaláról a kötelező Lenin-szobor? Januárban került Rákosi helyére a díszletfalon Petőfi Sándor arcképe? Még szeptemberben vagy már januárban gondolták úgy a forgatókönyvírók és a rendező: „Valahol a társadalomban van valami baj. Azt kellene megkeresni.” A marxista téveszmékbe belegárgyult pártfunkcionárius házaspár (remek szerepek, remek színészek: a Simon Zsuzsa–Mányai Lajos házaspár) ostoba vádaskodását öntudatosan visszautasító rendőrtiszt (Ladányi Ferenc) szeptemberben volt ilyen bátor vagy januárban?

Ibi (Krencsey Marianne) megtanítja Erzsit (Törőcsik Mari) lopni: egy könnyed mozdulat és a derékig feltűrt munkaköpeny alatt máris a karcsú női derékra simul néhány méter selyem – 1957 tavaszán a moziban. A forgatáson készült szemléltető fényképet a Nők Lapja közölte 1958. január 30-án: elrettentésül. Merthogy a film bemutatása után a Goliban, a Goldberger-gyár 2-es számú telepén, ahol alig egy éve a filmet forgatták, igencsak megsűrűsödtek a gondok. „Baj van a munkafegyelemmel. Az ellenforradalom után lazultak az erkölcsök, s ennek szomorú következménye: a társadalmi tulajdonhoz is hozzányúlnak felelőtlen emberek. Százezernyi értékek tűnnek el.” Valakinek a táskájában a rendészek egy kendőt találtak. „Megmotozták. Derekára csavarva más is akadt nála…” Néhány méter selyem – mint a moziban.

Keleti Márton, Thurzó Gábor, Hámos György, a három forgatókönyvíró közül vajon kinek az ötlete volt a derékra csavart selyemlopás? Írói képzelőerő szülte a két színésznő jelenetét, vagy a Goli munkásnői tanították meg a filmeseket életszínvonalukat picit javító tolvaj-ügyeskedésük titkaira?

A Nők Lapja egészoldalas írása arról tanúskodik: nemcsak sikeres, de felmérhetetlen hatású film volt 1957-ben a Két vallomás.