„Az író és a film rendezője a kispolgári életszemlélet, az összkomfort, mint életcél ellen emelték fel tiltakozó szavukat. A felvetett probléma rendkívül időszerű. A pénz hajszolása, az »újgazdagság« lélekbénító állapota értékes emberek szívét-lelkét roncsolja.” (Fővárosi Moziműsor, 1963. 1. szám) Hat héttel a hivatalos bemutató előtt, 1962. november 24-én az Egyetemi Színpadon az Ifjúsági Filmbizottsággal (vajh kik ők…?) közös rendezésben vitaestet rendeztek – a véleményformáló elvtársak már látták, láthatták a filmet? (Egyetemi Lapok, 1962. november 24.)
A bemutató után a kritikusok írtak hideget, meleget a filmről, de aki dicsérte a fontos és időszerű mondanivalót, az is jelezte: a művészi megvalósítás pocsék. „Mert akármilyen »merész« is a téma s akármilyen »modernül« bizonytalan is a kifejlet, mindkét ábrázolt házasság dolgában – az egész dolog rendkívül sematikus. Jellemektől független helyzeteket legfeljebb kigondolni lehet – az életben ilyenek nincsenek.” (Népszava, 1963. január 3.)
Fafejű politikusok (lásd: népi demokrácia) mégis úgy döntöttek: májusban irány a cannes-i filmfesztivál.
Az ottani filmkritikusok nem elvtársak, tehát egyértelműen, kíméletlenül, gúnyosan fogalmaznak: „Egy film, amilyennek nem szabad lennie.” (Paris Journal) „Végtelen unalmas.” (L’Aurore) „Melodráma, amilyet mindennap a reggeli mellett ki lehet találni, miközben az ember az ismerkedési hirdetéseket olvassa.” (Nice-Matin)
A fesztivál történéseiről beszámoló írásában a vaskalapos pártbürokrata, Rényi Péter is hímezve-hámozva, de elismeri, hogy csak a kommunista L'Humanité igyekezett mentegetni a filmet, mert általában „az elutasítás, sőt a gúny uralkodott a kritikákban”. (Népszabadság, 1963. május 18.)
Sikeres fiatal novellista írta a film forgatókönyvét: Csurka István. Létay Vera, a később rangos filmkritikus a dramaturg. Korszakos jelentőségű modern muzsikus a zeneszerző: Vujicsics Tihamér. A filmrendezőnek, vágónak egyaránt kiváló, a filmrendezéstől először 1945-ben, másodszor 1957-ben végleg eltiltott Farkas Zoltán állította össze a filmet. Vonzóan tehetséges, roppant népszerű színészek játsszák a főszerepeket: Bara Margit, Gábor Miklós, Pálos György. Villanásnyi szerepben remek Latinovits Zoltán, Schubert Éva, Tomanek Nándor…
A filmgyárban aranyérmékből sikerült ólomlemezt hengerelni.
Az elvtársak megnézték, de nem látták a filmet, amelyről világnézetükbe vakultan elhitték, hogy „… egy emelkedett szocialistán humanista szemlélet fényében ábrázolja mondandóját”. (Esti Hírlap, 1963. január 3.)
Valahol vidéken, a kertes házak utcájában lakik az újgazdag elvtárs házaspár. Nyolc évvel ezelőtt – így emlékszik a film főhőse – „göncökben és rongyokban” jöttek ide: Máté főmérnök elvtárs, a hajdan szakérettségizett, majd egyetemet végzett szakmunkás (Pálos György) és egykor szövőnő, ma jómódú háziasszony létébe szürkült-sorvadt felesége, Panni (Bara Margit).
Számoljunk: Máté elvtárs 1949-ben szakérettségizett, ösztöndíjjal öt évig tanult az egyetemen, 1954-ben szerzett vörös diplomát. Mindenki állítja: rendkívül tehetséges ember. Nyolc éve dolgozik a vidéki városban 1962-ben, de feltehetően nem friss diplomásként nevezték ki kiemelt fizetéssel főmérnöknek. (Bár a Rákosi Mátyás uralta országban…! Bata István villamosvezetőt, a főállású kommunista pártfunkcionáriust 1949. június 1-jén „áthelyezték” a Néphadseregbe, és tartalékos közlegényből előléptették ezredessé; 1950. május 23-án vezérőrnagy, október 7-én már a Magyar Néphadsereg vezérkari főnöke, 1953. július 4-én honvédelmi miniszter.) Máté József újgazdag kispolgár elvtárs nyolc év alatt sokszobás, nagy házat vásárolt, sok modern bútort, gáztűzhelyet, fridzsidert, stílbútor barokk ruhásszekrényt, franciaágyat, ízléstelen, „régi” állólámpát. Máté elvtárs érti az idők szavát: „Nem azért van népi demokrácia, hogy aki egyszer kiemelkedett, az visszasüllyedjen.”
Csak ha emelkedett szocialistán humanista fényében nézzük a filmet, akkor hisszük el, hogy főszereplői élő, valóságos emberek.
Ha érdeklődő nézőként ülünk a moziban – akár akkor, akár ma – feltűnik, hogy bár a filmvásznon újra és újra ugyanazt a három színészt látjuk, de mintha mindig egy másik, másfajta embert látnánk, ismernénk meg. Gábor Miklós (Palotás műszaki ellenőr) az egyik jelenetben töprengő, mély érzésű értelmiségi, aki szomorúan gondol vissza egyetemi éveire, amikor még hitt abban, hogy képes lesz megvalósítani mérnöki álmait. Aztán kiderül: dolgozni soha nem volt türelme, már egyetemista korában is pénzért vette a rajzokat. Az egyik jelenetben jó emberként szeretne segíteni a főmérnök „kispolgári” kényelembe keseredett feleségén, játssza a nagy szerelmet, de a következő jelenetben kiderül: valójában csak ágyba bújni szeretne a gyönyörű vidéki asszonnyal.
A vasútállomáson a váratlan találkozás pillanatában őszintén megriadó Panni – „Itt engem mindenki ismer!” – menekül, ám rövid idő múlva a kisvárosi étteremben már gátlástalanul, szerelmesen ölelkezik Palotással a táncparketten.
Vagy-vagy – mondta hajdan egy bölcs dán filozófus, aki nem tudta, hogy lesz még egyszer a világon szocialista realizmus.
Pálos György, a főmérnök elvtárs az egyik jelenetben munkájának élő, halk szavú, tehetséges szakember, a következő jelenetben érzelgős, közhelyeket szajkózó nyakkendős proli, aztán egy pillanat múlva már ordibáló, sértett, tragikus hős.
Ebben a filmben csak a háttérben percekre felbukkanó figurák hasonlítanak élő, hihetően létező emberekre. A betonmerev MADISZ-titkárból „jóságos” járási kommunista párttitkárrá alakváltozó Latinovits Zoltán, a kilátástalan életébe keseredő, kajánul gonosz titkárnő Schubert Éva, a parányi hivatali funkciójában öntelten elégedett üzemi bizottsági titkár Tomanek Nándor.
De amiért ezt az elrettentően rossz, fárasztóan unalmas, ügyetlenül hazug filmet hatvan év múltán is érdemes újra megnézni, végigszenvedni, azt már 1963-ban észrevette a francia filmkritikus: „Csak Bara Margit bája derítette fel a poros történetet.” (Le Soir)
A film története valóban poros. Ma már egyértelmű: rettenetesen poros. De Bara Margit, az elvtársak által magánéletében megalázott, később színész-
életéből száműzött színésznő tekintete, titkokat rejtő, megfejthetetlen pillantása ma is elbűvöli a nézőt. A színésznő szemében tükröződő reménytelenül reménykedő szomorúság a nézők számára a moziban ma jelen időben átélhetővé varázsolja a múltat: Bara Margit egyénisége, szépsége, átélt fájdalma őrzi bennünk elmúlt életünk emlékét.
Epilógus. A film egyetlen történelmünket, a korai Kádár-korszakot hitelesen megidéző pillanata: Gábor Miklós szalad a Krisztina körúton, hogy elérje Budán a Gellért tér felé induló 9-es villamost, amely 1962-ben megkerülte a tabáni templomot, és megállt Virág Benedek, a hajdani pálos szerzetes évszázadokat túlélt háza előtt.
Akkoriban reggeltől estig harsogott jelszó: A múltat végképp eltörölni! Hitükben megrozsdásodott kommunisták téveszméje: amit letagadunk, az nincs, nem is volt.
Rendező és operatőr nagyon figyeltek: a hajdan páratlan szépségű Erzsébet híd háború roncsolta, mementóként égre meredő, rozsdamarta maradéka nem látszik a képen.
Öreg magyarok még emlékeznek: ott volt.
A szerző író, rendező, színháztörténész
