Jankovics Marcell nevéhez fűződik mindkét adaptáció, s talán nem túlzás a sors kezét látni abban, hogy az 1973-as János vitézzel kezdődő egész estés Jankovics-animációk sorát az eredetileg televíziós szériaként debütált Toldi mozifilmes verziója tetőzi be.

Jankovics a János vitéztől kezdve évtizedeken keresztül kulturális értékeink továbbhagyományozását célozta az animáció eszközeivel, tudatosan és szisztematikusan a magyar kultúrából – a folklórból, a történelemből és az irodalomból – merítve további filmjeiben, legyen szó sorozatokról (Magyar népmesék, Mondák a magyar történelemből) vagy egész estés animációkról (Fehérlófia, Ének a csodaszarvasról, Az ember tragédiája). A Toldinak kettős a Jankovics-életműben elfoglalt pozíciója: készítése a sorozatformátum figyelembevételével, ám a lehetséges egész estés változat reményében vette kezdetét. A tavaly elhunyt rendező a sorozat munkálatait még be tudta fejezni, a 2021. őszi televíziós bemutatót azonban már nem érhette meg. Az egész estés változat mégis az elképzelései szerint – és az ő szellemiségében – formálódott. A magyar animáció történetében komoly hagyományra tekintenek vissza a sorozatepizódokból összeállított egész estés művek – a Kecskemétfilmnél is, például a Vízipók-csodapók vagy a Mátyás, az igazságos esetében –, arra viszont alig akad példa, hogy az egyes epizódok egy nagy történet összefűzött egységeiként is megállják a helyüket. A Vuk és a Misi Mókus kalandjai mellett éppen a Toldi a legmarkánsabb példa erre: az alig néhány nap során játszódó történet íve az epizódok egybekapcsolásával – mintegy száztíz percbe sűrítve – erősebben kirajzolódik, nem tagolják kényszerű epizódhatárok, s egy ültő helyünkben van lehetőségünk követni a főhős kalandos útját, amelyen a címszereplő a mély megalázottságból a megdicsőülésig jut el.

Jelenet a Toldi című egészestés animációs filmből

Fontos hangsúlyozni, hogy a Toldi-mozifilm nem az epizódok mechanikus egybekapcsolásával jött létre, a sorozat kivitelezésében is oroszlánrészt vállaló társrendező, Csákovics Lajos és a Kecskemétfilm szakemberei mellett budapesti alkotókkal kiegészült nagy csapat keze alatt szinte újjászületett a televízióban sugárzott széria. A dramaturgiai „újrafazonírozás” jegyében a sorozat bizonyos jelenetei kimaradtak a moziváltozatból, amely mintegy tizenöt-húszpercnyi, korábban nem látott, új képsorral gazdagodott – utóbbiak közül minden bizonnyal Toldi Miklós és a cseh vitéz látványos végső összecsapása a legemlékezetesebb. A hangsávot sem hagyták érintetlenül az alkotók: az újramondott szövegrészletek mellett Selmeczi György nagyívű szimfonikus zenekísérete is új elemekkel bővült, a sorozathoz szükségszerűen hozzátartozó ismétlődő zenei motívumok a mozifilm sodrásához jobban illő, hosszabb témáknak adták át a helyüket. A digitális utómunkáknak köszönhetően „mozikompatibilissé” vált a rendkívüli igényességgel megalkotott, festői szépségű képanyag, amelyről már a televíziós megtekintés során is lehetett tudni, hogy nagyvászonra kívánkozik. Ennek a képi világnak a korábbi Jankovics-animációkhoz képest újszerű eleme a cselekmény közegének realisztikus megjelenítése; ez viszont a gondolatok, feltételezések, visszaemlékezések ábrázolásakor stilizált képsorokkal váltakozik – a míves keretekbe foglalt, síkszerű látványokhoz a XIV. századi Manesse-kódex adta az inspirációt. Azonban

a realisztikus képréteg sem csak valószerű elemeket tartogat: rendre feltűnnek benne szimbolikus értelmű rövid átváltozások, amelyek a Jankovics-animációk védjegyének számítanak – magától értetődő tehát, hogy a Toldiból sem maradhattak ki.

Jankovics mindenekelőtt azzal lepi meg a közönséget a főhős megformálásában, hogy nem robusztus fiatal felnőttet láttat benne – mint a címszereplő korábbi ábrázolásai vagy értelmezései –, hanem a kamaszt hangsúlyozza Toldi Miklós karakterében; a kamaszlét érzelmi viszontagságaival és bizonytalanságaival kapcsolja össze a hihetetlen erő megjelenítését. Ez egyáltalán nem önkényes közelítés a főhőshöz, Jankovics éppen csak jobban nyomatékosítja, amire Arany többször is utal (mint a közismert sorban: „Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.”), de az irodalomoktatásban vagy akár az elbeszélő költemény más feldolgozásaiban nem szokás tudatosítani. (Miként Gémes József Daliás idők című 1984-es festményfilmje, a magyar animáció egyetlen korábbi Toldi-adaptációja sem tette.) A kamasz Toldi egyúttal a mitikus naphéroszok képviselője is: egyszerre elemelt és mégis földközelben tartott (a XIV. század rendkívül aprólékos és érzékletes megjelenítésével körülvett), érzelmi azonosulásra alkalmas figura – szemben például a Fehérlófia sokkal erősebben absztrahált főhősével, Jankovics „legtisztábban” naphéroszi alakjával. Ebből a közelítésből értelmezhető Miklós aranyszínű haja is, amely minduntalan fellobog – napként ragyog – a krízispontokon vagy amikor a fiú használja az erejét. Míg tradicionális olvasatban Toldi naphérosz, kortárs értelmezésben a szuperhős szerfelett népszerű karaktere „vetíthető bele” az alakjába, ez pedig a legfiatalabb mozinéző-generációt szólítja meg.

Toldi a harcosok sorában

A Jankovics-féle Toldi a saját erejével is birkózó kamasz felnövés-történeteként is felfogható, amelyben meghatározó szerephez jut két végletesen ellentétes érzelem: a testvérviszály és az anya–fiú szeretet. Míg utóbbinak köszönhetők a legmeghittebb és legmeghatóbb részletek, az előbbi – a komor témát kissé ellensúlyozva – számos humoros mozzanatot is tartogat.

A rókalelkű báty alakja ugyanis már-már karikatúrába hajlik, s az egyik legmulatságosabb részletet is neki, pontosabban az őrjöngésén gúnyolódó vizuális humornak köszönhetjük.

Apropó, humor. Arany János Toldijáról aligha a humor jut eszünkbe, Jankovicsnak és alkotótársainak köszönhetően azonban a költeménynek ez a rétege is felerősödik, s dúsul is, hála azoknak az apró, de egyáltalán nem mellékes ötleteknek, amelyek tovább színesítik a film egyébként is gazdag világát.

Ugyanakkor a Toldit nemcsak Arany szellemisége járja át, hanem – a szó szoros értelmében – a szelleme is belengi. Jankovics ragyogó megoldást talált arra, hogy az eredeti költeményből származó narrátorszöveg ne „lógjon ki” a film audiovizuális szövetéből:

magát Arany Jánost, mármint az ő szellemalakját tette meg Toldi mellett a másik főszereplővé, akit Petőfi tollrajza alapján tervezett meg. Alakján keresztül olyan vizuális játékosság járja át a Toldit, amelynek csak az animációsfilm-készítők fantáziája szab határt – a költőszellem formálódhat füstből és porfelhőből, kirajzolódhat fátyolfüggönyön, egyszerre van jelen mindenhol és (legalábbis a szereplők számára) sehol sem. A költőt s rajta keresztül minden szereplőt ugyanaz a színművész szólaltat meg: Széles Tamás egészen elképesztő „alakváltozásokra” képes hangja nem kevésbé emblematikus összetevője a Toldinak, mint a sajátos, „kétarcú” vizuális stílus.

Találóan jegyezte meg a János vitézről Szemadám György, hogy a Pannónia Filmstúdió „második generációs aranycsapata” dolgozott rajta – Jankovics utolsó egész estés animációjához pedig több generációból verbuvált élcsapat állt össze a munkálatokhoz. A fináléban a Toldit kísérő tizenkét vitézben – szívmelengető önreferenciális gesztusként – a vegyes életkorú csapat kulcsfiguráira lehet ráismerni. Nekik s a velük együtt dolgozó művészeknek és szakembereknek köszönhetően – nem túlzás így fogalmazni – a magyar filmművészet újabb nemzeti klasszikusa született meg a Toldi-mozifilmmel. Hogy napjaink kaotikus médiakörnyezetében és önmagából kifordult világában mennyire találja meg a közönséget, az nyitott kérdés; az viszont aligha, hogy több, a Toldihoz hasonló (animációs) filmre lenne szükségünk.

Nyitókép: A filmkocka az elszánt kamaszhős mellett a költő szellemét is idézi