A csíkszeredai gimnázium után a második világháború alatt Budapestre jött. A szeredai paptanárok az akkor már neves ciszterci szerzetes tanárhoz, Rajeczky Benjaminhoz, a később nemzetközi hírű gregorián-, középkor- és népzenekutatóhoz küldték, akivel 1940-ben találkozott először.

1944-ben iratkozott be a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–román szakára, egyben Eötvös-kollégista lett. 1948-ban doktorált, s már nem tért haza Erdélybe. Zenei érdeklődése – mely a népdalokon és a furulyajátékon kívül abban is megnyilvánult, hogy a csíkrákosi rezesbandában szinte gyerekfejjel fújta a klarinétot – 1951-ben a Zeneakadémiára vezette. Akkor indult meg Szabolcsi Bence és Kodály Zoltán irányításával a zenetudományi képzés, Kodálynak köszönhetően a népzenetudományi is. Az első évfolyamon 1956-ban diplomát szerzett hallgatók valamennyien a magyar és nemzetközi muzikológia jelentős képviselőivé váltak.

A népzenetudományt végzett növendékek egy része az 1953-ban intézményi rangra emelt, Kodály irányítása alatt álló Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjában kezdett dolgozni. Sárosi ebbe a csoportba 1958-ban került be, mert 1952-ben a zeneszerzés szakra is felvételizett, ahol Szervánszky Endre növendékeként 1958-ban szerzett diplomát. Többször nevetve mesélte, hogy mivel zongorázni nem tudott, furulyára írt zeneművel jelentkezett.

Bár érdekelte a zenealkotási folyamat, kísérőzenét is írt a Jancsó Miklós által rendezett Oldás és kötés című filmhez (1963), belátta, hogy nála hiányoznak az efféle munkához szükséges mélyebb műzenei ismeretek, így a zeneszerzést később nem folytatta. Élete végéig megmaradt abban a nótás világban, amelyet gyermekkorában megismert.

Az MTA Népzenekutató Csoportjának munkatársaként (1958–1968) részt vett többek között A Magyar Népzene Tára-sorozat egyes köteteinek munkálataiban. 1958 végén hazautazott szüleihez, s közben népzenét gyűjtött Csíkrákoson és Csíkjenőfalván. Évekkel később Bartók 1907-es gyűjtőútja nyomában Csíkkarcfalván járt, 1960-ban, bukaresti tanulmányútja alatt pedig a gyimesi csángók közé is elment. E tanulmányútról egyben román népzenei gyűjtéssel tért haza. Az első években a Dél-Alföldön, a Palócvidéken, Dél-Dunántúlon, majd Kelet-Magyarországon gyűjtött, többnyire egyedül, esetenként a csoport munkatársaival.

A magyar nyelvterület számos pontján megfordul, s Kodály biztatására mindenhol érdeklődik a népi hangszerek iránt. A citeráról írt első népi hangszer témájú tanulmánya (1961) Szeged környéki gyűjtőútjához kapcsolódik. Ezt a népi furulya leírása követi (1962), majd a szülőföld egyik dallamalkotásmódjának leírásával jelentkezik (1963). Már az első időkben gyűjti az újabb idők városi hatású dalait is.

Az elődök közül Kodály Zoltán, Kerényi György, valamint Lajtha László jelent számára
mintát a népies műdalok és a városi
cigányzene kutatásában.

1966-ban szerezte meg a zenetudomány kandidátusa fokozatot, utána a Népzenekutató Csoport főmunkatársa lett (1968–1974). A kutatócsoport átalakítását követően, 1974-től az MTA Zenetudományi Intézetében külön osztályt kapott a hangszeres népzenekutatás, melynek vezetője az akkor már külföldön is jól ismert Sárosi Bálint lett, egyetlen munkatársa pedig e sorok írója. Az osztály 1988-ig, Sárosi nyugdíjba vonulásáig állt fenn.

Külföldi ismertségét és elismertségét közvetve Kodálynak és a magyar népzenekutatás iránt megnyilvánuló tiszteletnek köszönhette. Bartókot és Lajtha Lászlót már a korábbi évtizedekben is jól ismerte a nemzetközi szakma; Lajtha 1947-es megalakulásától kezdve vezetőségi tagja volt a Nemzetközi Népzenei Tanácsnak (ma International Council for Traditional Music and Dance). A szervezet elnöki tisztét 1961–1967 között Kodály Zoltán töltötte be, s 1964-re Budapestre szerveztek nemzetközi kongresszust. Ennek előkészítéseként 1963-ban Sárosi nagy hangszeres gyűjtést végzett, elsősorban azért, hogy a kongresszus résztvevőinek élő népzenei bemutatókat szervezzenek.

Ezért a magyar népi hangszereké lett az európai népi hangszereket bemutató sorozat első kötete, melynek megírását a népi hangszerek terén addigra már sok ismeretet szerzett Sárosira bízták.

A kutatócsoport tagjai részben szintén Kodály szervezésének köszönhetően minden fontos nemzetközi konferencián jelen voltak. 1966-ban eljutott Ghánába Sárosi és a tánckutató Martin György is, akik 1965-ös etiópiai gyűjtőútjuk eredményeiről számoltak be.
A nemzetközi hangszerkutató munkacsoporttal való együttműködésen kívül Sárosi Bálint a nemzetközi szervezetnek vezetőségi tagja is lett, előbb Rajeczky Benjamin helyetteseként (1978–1980), majd Rajeczky javaslatára rendes tagként (1980–1990).

Külföldi egyetemekre is meghívták vendégelőadónak; első ízben Grazba, a Hochschule für Musik népzenei tanszékére. 1985–1986-ban az Innsbrucki Egyetemen, 1989–1990-ben és 1994-ben a Göttingeni Egyetemen tartott előadásokat. Idehaza rövid ideig órákat adott az ELTE Folklore Tanszékén és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen.

Hazánkban főként a Magyar Rádióban 1969-ben indult Zenei anyanyelvünk című műsorával vált ismertté, amelynek anyagából 1973-ban könyvet adott ki. Ismeretterjesztő előadásain szívesen lepte meg a közönséget azzal, hogy előkapott egy darab műanyag csövet, amelyből hangokat csalt ki, vagy ritmust kopogott ki az asztalon, annak illusztrálására, mi minden lehet(ne) hangszer.

1971-ben jelent meg Cigányzene című (valójában a cigányzenészekről írt) könyve. 1968-ban, másodéves zeneakadémista koromban ismerkedtünk meg a Néprajzi Múzeumban, ahol Sárosi a világ sok tájáról összegyűjtött hangszerek katalogizálását, szakszerű tárgyi leírását végezte. Közös gyűjtőutakon vettünk részt (például Székelyföldön, a Magyar Rádió Népzenei Fesztiváljának előkészítéseként a Békés megyei román népzenegyűjtés alkalmával). Sárosi Bálint sokfelé gyűjtött később is énekes és hangszeres népzenét, s külföldi tanulmányútjairól (Örményország, Kuvait) is mindig hozott népzenei felvételeket, hangszereket. Gyűjtőútjait, az egyes előadókat és a hangszereket fényképekkel is dokumentálta.

A szorosan vett hangszeres népzenén belül kezdettől kiemelt figyelmet szentelt a városi cigányzenészek történetének. Külön könyvet írt Bihari Jánosról (2002), két kötetben adta ki a cigányzenészekről írt sajtódokumentumokat (Az egykorú sajtó tükrében. 2004, 2012). Számos magyar és idegen nyelvű tanulmányban foglalkozott a cigányzenéhez kötődő hangszerekkel, a magyar nótákkal (Nótáskönyv), valamint a nótaszerzőkkel. A témával kapcsolatban Kodályról is többször írt, mind a zenetudós XIX. századi népies műdal kutatásaival kapcsolatban, mind a népies dallamok előfordulásáról a zeneszerzői életműben.

A cigány anyanyelvű folklóranyag összegyűjtésébe is bekapcsolódott. (Gyűjtött a cigány folklórt kutató Víg Rudolffal. Egyik közös gyűjtőutunkon a cigány nyelv jeles kutatója, Vekerdi József is részt vett Marosvásárhelyen.)

1995-ben szerezte meg az akadémiai doktori címet. Disszertációja anyagát 1998-ban adta ki Hangszerek a magyar néphagyományban címmel. Bár aktív részvétel nélkül, tagja maradt az MTA Zenetudományi Bizottságának. 2006-ban a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja lett. Kimagasló kutatási eredményeiért számos díjban részesült. 1976-ban Erkel Ferenc-díjat kapott, 1993-ban a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete nagydíját, 2005-ben Széchenyi-díjat, 2007-ben Hazám-díjat, 2012-ben az Eötvös József-koszorút, 2014-ben Prima Primissima díjat, 2018-ban a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést.

A díjak a tudományos ismeretterjesztés, a közművelődés terén is kifejtett jelentős tevékenységét is méltányolták. Személyében a népzenét sok területen még korábbi, élő állapotában megismert, nagy tapasztalatokkal rendelkező kutató, a magyar népzenetudomány jelentős személyisége távozott el. Emléke velünk marad.◼

A szerző népzenekutató