Kurt Werner-Schulz halálát nem követte újabb áldozat a Vasfüggönyön áthaladva, ez két határőr-alezredesnek, Bella Árpádnak és Harald Jägernek köszönhető. Ők voltak azok, akik a politikusok helyett józan döntést hoztak: átengedték a keletnémet menekülteket Ausztriába, illetve Nyugat-Berlinbe. A történet egy-egy részletét mindenki ismeri, az összképet azonban csak az új dokumentumfilm mutatja be. A Nincs parancs nagy veszélye az volt, hogy belemegy azokba a politikai feltételezésekbe, amelyek mai napig élnek a határnyitásról. Az összeesküvés-elméletek és tévképzetek helyett, szerencsére, emberi döntéseket láthatunk. Így megszólal az az egykori kiskatona, akivel Werner-Schulz dulakodásba keveredett, és a megszólalók őszintesége hitelessé teszi a játékfilmekben elkoptatott jelenetet is.

 

A film – igen dicséretesen – elkerülte az aktualizálást, és lemondott a történeti háttér megfestéséről. A Nincs parancs nem kívánt képes történelemkönyvvé válni, viszont a kulturális emlékezet egyik mozgóképes dokumentuma lett. A rendező ott folytatja, ahol a 2006-os Határesetben és a 2017-es Európa álmában abbahagyta az emlékek kutatását. Hogy ne csak a nyilatkozókat lássuk, az egykori és a mai helyzetekben tűnnek fel az emlékezők, máskor fikciós és animációs történetek jelenítik meg az eseményeket.

A neves amerikai pszichológus, szociológus, Philip Zimbardo munkásságából tudható, hogy a diktatúrában mindenki rabbá vagy börtönőrré válik. Már eredeti kísérletsorozatának sem ez volt a teljes következtetése, de utalt arra, hogy számos ok miatt a társadalom egy része bármilyen elnyomó rendszert kiszolgál. A pszichológus ezzel nem mentette fel az erőszakrendszer tagjait, de arra rámutatott, hogy parancsot megtagadni sokkal nagyobb belső feszültséget jelent, mint végrehajtani az elveinkkel ellentétes parancsot. Bella Árpád és Harald Jäger kiállta a próbát, ők cáfolták Zimbardo kísérletét: nemcsak kisemberként maradtak hűek önmagukhoz, hanem egy állig felfegyverzett határőrezred élén is nemet tudtak mondani a rosszra.