Az életed nem úgy kezdődött, hogy filmrendező leszel. Mint vegyészi pályára készülő budapesti kislány, mikor láttál először filmet?
Imádtam mindig a filmeket, egész kisgyerekkorom óta, és ez a kisgyerekkor, ez nagyon messzire húzódik. Három-négyéves korom óta tulajdonképpen minden héten egyszer a családommal elmentünk a kőbányai moziba… ez mindig szombati nap volt, késő délután vagy estefelé, ahova apám, anyám engem is elvitt, válogatás nélkül, amit éppen az Alfa vagy Astoria vagy a The American Bioscopban vetítettek, azt én is megnéztem, és egészen fantasztikus képeim maradtak erről, majdnem álomképek… Az élményeim idenyúlnak …, végül is azok a filmek maradtak meg bennem vagy hagytak bennem maradandó nyomot, akár csak egy-egy kép, egy részlet formájában, amikről utólag kiderült, hogy jó filmek és értékes filmek…
Mikor kezdted a főiskolát?
1961-ben, keresztfélévben, januárban kezdtem, és 1964-ben végeztem…
Rövid idő múlva jött a nagy film, az Ismeri a szandi-mandit?
Arra emlékszem, hogy 1967-ben volt egy soványabb változata a későbbi Szandi mandinak.
Egy forgatókönyvről beszélünk?
Igen, igen, igen. Az alapvető irányai a filmnek már fennálltak, tehát hogy egy gyárban játszódik, hogy van két nő, vagy lehet, hogy akkor, abban az időben még három nő volt, arra nem emlékszem, a Balázs Béla Stúdió nem azért nem tudta támogatni, mert kifogása volt ellene, hanem egyszerűen már akkor látszott, hogy ambíciójában tovább nyújtózik, mint az ottani anyagi lehetőségek ezt megengedhették. Hosszú is volt, és színes is, látszódott, hogy itt olyan mértékben van szükség technikai apparátusra, hogy ez ott nem megy…
Már akkor ez volt a címe?
Nem, azt hiszem, az, hogy Ma én leszek a művezető. És már akkor elkezdődött a könyv átírása, amikor elkészült, Herskó János stúdióvezetőként befogadta.
A dramaturg Bíró Zsuzsa volt. A forgatókönyvedben Gézát [Böszörményi Géza filmrendező, Gyarmathy Lívia férje] feltüntetted íróként, gondolom, ketten írtátok?
Elsősorban Géza, de nekem is nagyon erős szerepem volt benne.
Írói konzultáns Herskó János… tényleg konzultált veled Herskó?
Herskó mindig mindenkivel konzultált. Stúdióvezető volt… Ő akarta ezt a filmet, a minisztériumban nem nagyon akarták. Igazán nem tudták megfogalmazni, miért. Valamit éreztek…
Nem olyan a munkásábrázolás, mint…
…mint kellene. Ezért elhúzódott 1968-ra, és 1969-ben jött ki a film… S így az életem vége felé úgy érzem, hogy a Szandi mandi meg fog maradni. Ennyi idő alatt el is porladhatott volna … tulajdonképpen ravasz film. Végül is arról beszélt, hogyan élünk mi Kelet-Közép-Európában… Soha nem készült szociografikus leírásnak. Mindig az élet, a mozgás, a helyzetek filmjének készült. Rendkívül fontos volt már akkor is számunkra, és kikínlódtuk. Az egész úgynevezett szocialista időszak, amelyet mi átéltünk 1945-tel kezdődik, hiába mondják, hogy ’47-tel, szerintem ’45-tel, mert akkor már fölállt az ÁVO. 1945-től 1990-ig, a hossza tulajdonképpen két nagy egységre bontható. Az első részben, ’56-ig az egész terepet fizetett forradalmárok, bolsevista félistenek uralták, akik nem igazán voltak tekintettel arra, hogy a kisember mit akar, és akkor jött az ’56-os megrázkódtatás. Megrázkódtatás volt a hatalomnak, és azoknak is, akik soha nem tartoztak a hatalomhoz. Soha nem tudtuk volna magunkról feltételezni, hogy meg merjük tenni… és ami utána jött, az azért bizonyos mértékig más volt ’56-tól a rendszerváltozásig. A forradalom után egy meglehetősen engedékenynek tűnő, de azért ravasz korszak állt föl, a Kádár-korszak. Három vagy négy év alatt elvégezték a piszkos munkát, amiről csak most tudunk, és 1960 körül, amikor már stabilizálták a hatalmukat, akkor elindult egy másfajta világ.
Azért emlékszem, mert én 1961-ben kerültem a főiskolára, nyilván annak a programnak a keretében, amit ők kitalálták, hogy itt most valamit akarnak csinálni. Én ennek egy katonája vagy egy porszeme voltam. Az volt az érdekes, hogy a hatalom tulajdonképpen azt mondta, hogy miénk a felelősség. Nektek módotok van sok mindent csinálni, de azért a felelősséget, a politikai felelősséget hagyjátok meg nekünk – mondták ők –, bizonyos mértékig kiskorúnak kezelték az embereket, tűrtek és engedtek, egy határig. Az emberek ’56 után meg elfogadták azt, hogy majd helyettünk megcsinálják a dolgokat… a rendszer azt mondta, itt vannak a szelepek, nyissuk ki a szelepeket…és elindult valami, ami már a Szandi mandi világa.
És a Szandi mandi az akkori politika metaforája volt. Mese nincs, ezért volt ravasz a film… középpontjában van egy automatizált gyár, vélhetően a Szovjetunióból szereztek be. Dolgoztam textilgyárban, ott is minden modern, úgynevezett modern gépsort a Szovjetunióból hoztak…
Hol találtátok meg a helyszínt?
Százhalombattán… Jött a kérdés, mi folyik a csövekben, senki nem tudja, meg nem is tartozik rá, titok, de azért a csövekben mégis folyik valami, és… az alkotó energiáikat nem tudják kiélni az emberek, de a gyár mégis lehetőség, hogy aki nagyon kíváncsi, az ebben a környezetben megnézheti, hogy működik a szocializmus. Az automata gépsorok egy picit már a XXI. századot célozták meg, ezzel nem viccelek, ugyanakkor a környezet meg az emberek magatartása a XIX. századnál tartott. Ez volt a Szandi mandinak az alapja. Persze ezt senki nem mondta ki…
Szólj igazat, csak rajt’ ne kapjanak…
… tulajdonképpen a Kádár-korszak képe is volt, az egész lompos, lanyha, ambíciótlan világ színtere. És ott van egyfelől Juli, akit Schütz Ila alakított, egy tizenhét éves diáklány, aki bemegy nyári gyakorlatra, és itt akarja összeszedni a muníciót az elkövetkezendő életére, másfelől a vörös hajú nő, Soós Edit, a bukott nő, aki ebben a közegben akart lábra állni. Így indul a film. Akkoriban a magyar filmek döntő többségét egy központi klisé alakította, és jött a mi mozaikos szerkezetünk, a fő mozaikok, Juli, a vörös hajú nő, Olajos, akit Sztankay István játszott, aztán a következő sorban lakó mozaikrendszer, a mérnök – Kállai Ferenc – meg a következő meg a következő…, a kritika sok esetben nem is tudott mit kezdeni vele, a bujkáló, ironikus, groteszk hangvételével… és bizony kaptam méltatlan kritikát is, amit ez a film talán nem érdemelt volna meg, ez el is bizonytalanított, a második filmem sokkal keserűbbre sikeredett, mint ahogy kellett volna…
Az ember nem tudja megállni, hogy ebbe a Juliba ne lássa bele a tizenhét éves Gyarmathy Líviát.
El is vállalom, az ember mindig benne van a filmjeiben. Egyszerűen leüvölt a filmvászonról, hogy milyen a rendező…, hogy szereti az embereket vagy gyűlöli, mindent meg lehet tudni. Én a kollégáimról meg tudok mondani nagyon sok mindent anélkül, hogy tíz éve egy szót beszéltem volna velük, vagy róluk, felesleges ezt tagadni, … persze bizonyos mértékig én vagyok a vörös nő is, meg… mindenki, az életem különböző pólusai. Persze hogy fölvállalom a bamba Julit, azt a bamba Julit, akit Schütz Ila eljátszott, aki megijed a csövektől, de muníciót akar szerezni az életre. Csak lehet, hogy rossz helyről akarja összeszedni. De nincs is honnan összeszednie.
Ahhoz képest nagyon jól összeszedi a film végére.
Igen, a történetet mindig a figura határozza meg… megharcolja a maga harcát. Akármilyen bamba módon, de megharcolja …
Bamba módon? Biztos vagy benne?
Persze. Bamba. A papától kapott ósdi elveivel. De talán szeretnivaló…
A teljes interjú az MMA Kiadó gondozásában a 2019-ben megjelent Így filmeztünk 2. című kötetben olvasható.
