„A filmmel elsősorban azt akarjuk kimondani: aki cserben hagyja a közösséget, s egyéni úton-módon keresi a boldogulást, az előbb-utóbb magára marad, s végül egyéni boldogságát sem találja meg.” Szocialista realizmus: ha tisztáztuk a készülő film eszmei mondanivalóját (lásd a dőlt betűvel szedett közhelyet), ha jóváhagyóan rábólintottak az elvtársak, akkor már gyerekjáték kitalálni egy épkézláb, „haladó” történetet. A korkegyenc forgatókönyvírónak, Bacsó Péternek ez nem sikerült. A rendező, Fehér Imre szerint: „A témában a mai ifjúság egyik legégetőbb problémáját látom” – a legégetőbb probléma: a fővárosban vagy vidéken kezdje meg mindennapi munkás életét egy fiatal magyar értelmiségi 1959-ben. (Hétfői Hírek, 1959. március 2.)

A rendszerszolga vezérigazgató elvtárs kioktatja a film főhősét: „Az érvényesülésnek két útja van. Az ember először csinál valamit, aztán lesz valaki. Vagy megfordítva. Először megpróbál lenni valaki. Aztán vagy csinál valamit, vagy nem.” A film ifjú hőse, a friss diplomás vegyészmérnök Imre először akar valaki lenni a fővárosban, s nem vidéken csinálni valamit. Szerelme, színésznő felesége, Vera inkább akar vidéken színésznő lenni, mint a fővárosi színházban statiszta.

„Rosszul megírt film. Már a címe is nagyzol. Talmi az egész valóság, amelyet ez a film visszatükröz.” (Film Színház Muzsika, 1959. december 11.) „Bacsó Péter forgatókönyvét dicséret illeti, hogy a vizsgálódás reflektorfényeit nem pusztán a jelenségek felületére irányította… Becsületes mondanivaló, amit egy színésznő és egy vegyészmérnök példáján igazol.” (Esti Hírlap, 1959. december 11.) „Gyenge filmet láttunk, rossz filmet. Szeretnénk hamar elfelejteni.” (Magyar Ifjúság, 1959. december 12.) „Az utóbbi években alig született olyan magyar film, amely ennyire időszerű, közérdekű és elevenbe vágó, mai életünkben gyökerező problémát vetett volna fel.” (Népszava, 1959. december 11.)

Aki szeret moziba járni, ritkán foglalkozik azzal, hogy a filmkritikusok közül melyik ostoba, melyik hazudik, melyik próbál igazat írni… 1959-ben van, aki az Esti Hírlapot, van, aki a Film Színház Muzsikát olvassa, van, aki a Magyar Ifjúságot, van, aki a Népszavát…

A film főszerepét játszó Latinovits Zoltán 1959. január 6-án, édesanyjának írott levelét akkor más nem olvashatta a címzetten kívül: „…megint pozitive éreztem, hogy nem fogok tudni beleilleszkedni ebbe a társadalomba”.

Édesanyjának február 12-én: „Ma közölte a Szendrő, hogy a filmgyárban egy új film próbafelvételére hívnak – főszerep. Ezért jövő kedden reggel fogok felmenni a filmgyárba.” A levél aljára még odafirkantja: „Ma van 14 éve, hogy a Gellértbe bejöttek este az oroszok. – (A szarok)”

1958. december 31-én a Népszabadságban jelent meg kritika a debreceni színház új előadásáról: Pavel Kohout: Ilyen nagy szerelem. „Latinovits Zoltán Péter problematikus figuráját átélt, kitűnő alakításban hozza közel a nézőkhöz. Egyike azoknak a fiatal színészeknek, akik kulturált, szép beszéddel emelik alakításuk súlyát, értékét.” Feltehetően e néhány elismerő mondat késztette Fehér Imrét, Bacsó Pétert, a rendezőt és a forgatókönyvírót, hogy január első napjaiban egy estére leruccanjanak „színészlesre” Debrecenbe.

Latinovits Zoltán nem tudott, nem is akart beleilleszkedni a Kádár-káderországba – magyar színészként akart élni gyarmattá alázott hazájában. Vonattal indult Debrecenből február 16-án a mennyországba, próbafelvételre Budapestre, a filmgyárba.

Három évvel korábban kitüntetéssel végezte a budapesti Műegyetem építészmérnöki szakát, és mindenki meglepetésére diplomás mérnökként ezer forintos fizetésért „színésznek” szerződött a Debreceni Csokonai Színházba. A Gyalog a mennyországba című film főszereplője a budapesti Műegyetemen kitüntetéssel végzett vegyész, akit egy vidéki kutatóintézetbe „száműznek” gyakornoki fizetéssel. Szerelme, Vera – Törőcsik Mari – faggatja: Miért? Ha látjuk a filmet, halljuk a hangsúlyt, amikor Latinovits Zoltán válaszol: Azt mondták, hogy ez kitüntetés, meg pionírmunka, meg a szocializmus építése – hát köszönöm szépen!…

Raktárakban, irattárakban talán még nyoma van annak, hányszor vették föl ezt a jelenetet Törőcsik Marival és Latinovits Zoltánnal. Hat évtized múltán nézve a filmet, újra és újra visszapörgetve a jelenetet, elképzelhetetlen, hogy a rendező Fehér Imre nem hallotta, hogy a színész milyen mélyről jövő indulattal, őszinte gyűlölettel, keserűséggel, utálattal ejti ki azt a két szót: a szocializmus építése!

Igaza van a Magyar Ifjúság kritikusának: a Gyalog a mennyországba rossz film – de akadnak benne vérfagyasztó pillanatok, amelyek szíven ütötték a korabeli nézőt, és fejbe kólintják azokat, akik ma látják a filmet, mert a lassan elfelejtett zsákutcás múltra, a szocializmus építésére emlékeztetnek.

Itt éltünk, így éltünk.

Ilyen volt a régi – kalauz, jegylyukasztó, átszállójegy – villamos; a peronon a felhúzható korlátra támaszkodva számlálhatták a csillagokat és foghatták egymás kezét a szerelmesek.

Ilyen volt, amikor Benedek Tibor a pesti utcán álldogálva körülnézett, és utánozhatatlan keserű fanyarsággal annyit mondott: Fantasztikus!

Ilyen volt a tüneményesen édes nő és nagyon tehetséges színésznő, Törőcsik Mari elbűvölően fiatalon.

Ilyen volt, amikor a művészek álmait az „ideológiai mindentudás megszállottjai” (Bibó István), azaz a hithű, az ostoba és a gazember kommunisták méretre nyesegették: támogatták, tűrték, tiltották.

A rendező Fehér Imre lelkesen nyilatkozik: „Sokat gondolkoztunk azon, hogy Vera, a film színinövendék hősnője – aki itt, ebben a pompázatos, de idegen környezetben döbben rá arra, hogy elhibázta az életét –, hogyan bizonyítsa be, hogy tehetségéből többre is futja, mint statisztaszerepekre. Vera kicsit spiccesen, de inkább elkeseredett dacosságában jókedvű táncba viszi a társaságot, majd hirtelen megváltozik a hangulat. Egy összetört virágcserép felett Vera a bomlott eszű Ophelia halotti dalába kezd. A jelenet érdekesen groteszk megoldásban kell, hogy valami mélyet kifejezzen. Hogy sikerül-e? Még nem tudjuk.” (Film Színház Muzsika, 1959. május 1.) Lehet, hogy sikerült a felvétel, lehet, hogy nem: az összetört virágcseréppel a filmben elsötétül a kép. Kihagyták vagy kivágták a filmből a többször felvett Ophelia-jelenetet?

1959. április 6-án a Nemzeti Színház színpadán forgatnak. „Az éjszakai forgatáson részt vett Törőcsik Mari, Krencsey Marianne, a többi közreműködő művész, a nagyszámú statisztéria is. Reggel hat órakor a nagyszámú statisztériát hazaengedték, de Fehér rendező nyolcra már visszakérette a magánszereplőket. A bevilágított színpadon ma délelőtt »Az ember tragédiája« első képe állt. Ezt a jelenetet forgatták a film számára a Nemzeti Színház művészeivel, Ungváry Lászlóval és a többiekkel, s a kamerának ugyanakkor dolga volt a nézőtéren is.” (Esti Hírlap, 1959. április 7.) A filmben híre-hamva sincs ezeknek a jeleneteknek. Vajon miért?

A szocializmus építése idején is fontos a reklám: a filmet el kell adni, a nézőket be kell csábítani a moziba. Reklámfotó: Törőcsik Mari a fürdőkádban – bájos profilja, meztelen válla, a fürdőkádból kibukkanó combja, térde látható minden mozi kirakatában.
A filmben: Latinovits Zoltán kopogtatás nélkül nyit be a fürdőszobába, egy pillanatig megcsodálhatjuk Törőcsik Mari – vállát.

No, Isten veletek! – a laboratóriumban így búcsúzik tanítványaitól a jóságos professzor, Bihari József.

Isten vele! – első esti sétájuk után tétován kezét nyújtja és szerelme szemébe néz Törőcsik Mari.

Na, Isten veled! – mond örökre búcsút Krencsey Marianne, a vezérigazgató elvtárs megkeseredett életű felesége hajdani szerelmének, Latinovits Zoltánnak.

Az ateista cenzorok Istent elfelejtették kivágni a filmből.

Borítókép: Törőcsik Mari és Latinovits Zoltán a film egyik jelenetében