A néptánc színpadi felhasználásának egészen egyedi példái is ismertek a magyar táncszínpad történetéből. Már szinte hungarikumnak számít Györgyfalvay Katalin néptáncot újraszerkesztő vagy Novák Ferenc „Tata” drámai műveinek sora. Ugyanígy egyedi Timár Sándor oktatási módszere és Kricskovics Antal többféle folklóranyagon nyugvó táncszínházi stílusa.
A csapásolás a magyar néptánc egyik jellemző eleme, amely során a férfi táncos comb- és csizmaverő mozdulatokkal kelt hangot. Ez a népszerű táncelem mindig is inspirálta a virtuozitás megmutatását a színpadon. Nagy részben ezt használja ki a Fricska Táncegyüttes is, amely általában show jellegű színpadi produkcióival tűnik fel. Nézzük, van-e története a showelemeknek a magyar néptánc történetében.

A tradicionális táncművészet színpadra állításának története a Paulini Béla által megálmodott és az 1938-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus programjai között szereplő Magyar Csupajátékkal kezdődik. Ezt a kevéssé ismert produkciót a később világhírűvé lett magyar délvidéki koreográfus, Milloss Aurél komponálta színpadra. Az összművészeti előadásban a kor ismert zeneszerzői és képzőművészei vettek részt. Az expresszionista stílusba hajló feldolgozás sok szempontból hatott a II. világháború utáni néptánc-koreográfus nemzedékekre, mégis, a színpadi néptánc történetében 1948 után új fejezet kezdődött.


/Fotó: Fricska Táncegyüttes/

A vasfüggöny mögötti kommunista államok főképp propagandaeszközt láttak a néptáncban. A falusi kultúra múzeumi és dekorációs célú bemutatásának már a századforduló idejéből is voltak előzményei, de csak az 1950-es évek hozták el a professzionális, elsősorban balettalapokon nyugvó és mesterkélt derűre hangolt táncművek megjelenését. 

Nálunk ezt elsősorban Rábai Miklós képviseli, aki mutatós, profi tánctudáson alapuló műveket hoz létre, de ezek csak laza kapcsolatban vannak az eredeti magyar táncanyaggal. Vitathatatlan, hogy új táncszínpadi műfaj született meg a keze alatt, amely valahol a szocreál és a show között helyezkedett el.

A néptáncshow műfaját az orosz–francia–román származású Igor Mojszejev teremtette meg. A táncművész-koreográfus a Szovjetunió népeinek táncát bemutató együttest alapított, de más népek táncait is feldolgozta. Stílusa és repertoárja a balett technikáját magas szinten felhasználó, szovjet össz-etno-folk-show-ként határozható meg. A százegy évet megélt koreográfus együttese ma is sikeres, amit főképp plasztikusan koreografált és virtuóz elemekkel gazdagított műsorának köszönhet.

A Mojszejev együttes perfekcionizmusával (és ideológiai jelleggel is) irányt mutatott a kommunista országok néptáncegyütteseinek, ahol nagyrészt balettalapokon nyugvó professzionális színpadi néptáncművek születtek. Rábai stílusát is e hatás formálta.

Timár Sándor más színt képvisel: ő valóban otthonról hozza a néptáncot. Bár Rábaival együtt a regöscserkészet felől érkezett, néptáncismeretei széles körűek voltak. Amint a Magyar Állami Népi Együttes élére kerül, az előre komponált összművészeti show-t felváltja a magyar néptánc hagyományaira épülő és az improvizálást is beépítő művek sora.


/Fotó: Fricska Táncegyüttes/

Ebben az időben jelentkezik a magyar iskola nemzedéke is, amelynek koreográfusai egyedi, művészi néptáncszínházat hoznak létre.

A rendszerváltás után új stílusok alakulnak: a néptánc a kortárs táncszínházi stílusokkal keveredik. A show-t és a táncszínházi kifejezést professzionálisan ötvözik Román Sándor koreográfiái, de új színt hoznak Mihályi Gábor szimbolikus jelentésű néptáncszínházi darabjai is.

 Ebből, a teljesség igénye nélkül felsorakoztatott stílusismertetőből is látható, hogy a show-elemek, a látványosság nem állnak messze színpadi néptáncunk történetétől. Magyarország a néptáncanyag gyűjtésében és rendszerezésében vezető helyen áll; a „tiszta forrás” tisztelete sok koreográfust vezet, de táncaink színpadi bemutatásakor jelen voltak és vannak a show egyes jellemzői is.


/Fotó: Fricska Táncegyüttes/

Minek ad akkor hát fricskát a Fricska Táncegyüttes?

A formáció egy ismert nemzetközi tehetségkutatóban tűnt fel. A show világában élnek. Koreográfiáikban nincs rögtönzés, csak tökéletesen betanult mozgás, amely a magyar néptánc elemiből építkezik. Repertoárjuk fő eleme a csapásolás, ezt fejlesztik technikai tökélyre. A testhangszeres néptáncelemek mindig is népszerűek voltak a szórakoztató műfajokban, elég csak Michael Flatley produkcióira vagy a sztepptánc amerikai, Broadwayn befutott változataira gondolni. A Fricska-fiúknak a testhangszerek az erősségei: műsorukban a láb- és testcsapásolás mellett a sztepp is fontos szerepet kap, főképp az ütésvirtuozitás tűnik ki (Kalapos, Nem az a hold, Legényes – kolozsvári swing). A Fricska RitmusAkrobaták című, új színpadi produkciójában azonban már sajátos érzésvilág keveredik a magyar folklórral.
 


A tánc világnapján ennek a fúziós darabnak Árnyék című részletét tették közzé, ahol a szereplő az árnyékával táncol, egyfajta versengésben. Ezzel a Fricska eltávolodik a virtuozitástól, és a kortárs táncszínpadok többféle táncnyelvezetet és műfajt integráló irányába mozdul. A sokszínűség a produkcióban részt vevők listájából is látható: Roma Soul, Nági, FMaN, Petrás Mária és a Magyar Légtornász Egyesület művészei. A csángó, a roma és az afroamerikai folklór, valamint egy cirkuszi műfaj fúziója túlmutat a szórakoztatóipar világán, és talán új irányokba viszi a formációt.