Larának boldognak kellene lennie. Szeretett nagyfia, Viktor, a nagyszerű zongorista ugyanis élete első önálló koncertjét adja, amelyen az első saját zeneművét is előadja egy nagyzenekar kíséretében. Lara az egész életét arra tette fel, hogy sikeres zenésszé nevelje a fiát, és egy ilyen koncertnek csúcspontnak kellene lennie az életében. Ő mégsem örül, pedig bónuszként a nagy esemény pont a hatvanadik születésnapjára esik. Annyira nem örül, hogy a nap elején, a film kezdetén még véget szeretne vetni az életének, de szerencséjére épp jókor csengetnek be hozzá.

A német Jan-Ole Gerster (Oh Boy) második nagyjátékfilmje, a Lara vérbeli karaktertanulmány, és mint a legjobb karaktertanulmányok, képes arra, hogy úgy mesélje el nekünk egy teljes élet drámáját, hogy valójában csak egyetlen napot láthatunk ebből az életből. Pedig a főhőse nem beszél sokat, ugyanis nem egy szószátyár alkat. Nincs narrátor sem, aki elmesélné nekünk Lara életét, egyszerűen csak a nő aznapi cselekedeteiből és a környezete ezekre adott reakcióiból áll nekünk össze, hogy kicsoda ő és hol rontotta el a kapcsolatát a fiával. A legszebb pedig az egészben az, hogy ez nemcsak a nézőnek, hanem a nap végére magának Larának is leesik. Milyen érzés hatvanévesen rájönni arra, hogy egy fiatalon meghozott döntéseddel mindent elrontottál, és valójában olyan életed is lehetett volna, amilyet mindig is szerettél volna? Ezzel a kérdéssel kénytelen szembesülni, és ez egyáltalán nem könnyű. Lara reggel próbálja hívni a fiát, de Viktor nem veszi fel a telefonját. Erre a nő nyakába veszi a várost. Először elmegy az esti koncert helyszínére, hogy felvásárolja az összes maradék jegyet, majd körbejárja az ismerőseit, hogy minél több embernek ajándékozzon egyet. Sehol sem fogadják őt kitörő örömmel. Egykori munkahelyén látványosan nem örülnek az érkezésének, a fia barátnője is gyorsan levágja, milyen nő ő, a volt férje pedig nem is teketóriázik: rögtön a fejéhez vágja, hogy egy mérgező személyiség, aki teljesen rátelepedett a fiára, akit egyszerre imád, ugyanakkor borzasztóan irigyel azért, hogy azt az életet élheti, ami neki sohasem adatott meg. Lara úgy gondolja, hogy annak idején nem bizonyult elég tehetségesnek ahhoz, hogy profi zenésszé váljon. A fia révén saját egykori álmait próbálja megvalósítani. Örül a sikereinek, ugyanakkor irigykedik is rá: nem szeretné látni, hogy túlságosan sikeres legyen, és esetleg emiatt az ő anyai véleménye már kevesebbet nyomjon a latban. Ha nem is teljesen tudatosan, de kettős játékot játszik: egyrészt felpumpálja a fia önbizalmát, majd egy-egy kritikus ponton mindig lehűti azt, komoly önértékelési problémákat okozva ezzel.

Borzasztóan kiszolgáltatottá tesz bennünket, ha az önmagunkról alkotott képünket egyetlen ember véleményétől tesszük függővé, a Lara pedig tökéletesen mutatja be ezt működés közben, ahogyan azt is, hogy ezek a viselkedésminták mindig öröklődnek valahogy. Lara igazából csak azt csinálja Viktorral, amit annak idején a saját zenetanára vele is csinált. Kétségtelenül létező oktatási módszer a tanár-diák viszonyban a diák teljesítményre ösztönzése szidások és lekicsinylés által, és vannak, akik úgy értek el hatalmas eredményeket, hogy egy ilyen tanár keze alól kerültek ki. Csakhogy nem azért érték el ezeket az eredményeket, mert így bántak velük, hanem ennek ellenére. A Lara huszonnégy órája pont azt mutatja be, ahogy a címszereplőnk rádöbben arra, hogy amit tett, azzal hogyan hatott a fiára, és kinek köszönhető mindaz, hogy ilyen lelki terror segítségével próbálta a legtöbbet kihozni belőle. A Lara fontos film, ami egy ritkán tárgyalt problémáról beszél, és ha rajtam múlna, minden tanítóképzőben kötelezővé tenném a levetítését. Jan-Ole Gerster eszköztelenül, egyszerű képi nyelven meséli el a történetét: nem szeretné, hogy a vizuális izgalmak eltereljék a figyelmünket a főszereplőjéről. A film ugyanis vérbeli színészfilm, a Lará játszó Corinna Harfouch pedig meghálálja a belé vetett bizalmat. Van benne valami olyan titokzatosság, ridegség és belül fortyogó tűz, ami miatt szinte mindenkinek Isabelle Huppert jut eszébe róla: ha a Lara nem német, hanem francia film lenne, kétségtelenül Huppert lenne az ideális főszereplő hozzá. Azonban itt nincs szükség rá, mert Harfouch még hupperti mércével mérve is pompásan játszik. A Lara pedig egy igazi rejtett kincs a hazai streaming szolgáltatók kínálatában. A film annak idején a filmfesztiválokon szép köröket futott, de a hazai moziforgalmazásba sajnos nem került be. Itt az ideje, hogy legalább odahaza bepótoljuk.

A Lara jelenleg az HBO GO kínálatában látható.