A Larry történetét egy 2016-ban készült videó inspirálta, amelyet a 444.hu készített Serranóról, a kazincbarcikai rapperről. Miből érezte, hogy van ebben egy film lehetősége?
Kamaszkoromban nagy hatással voltak rám az olyan „dühös filmek”, mint a Gyűlölet vagy a Mechanikus narancs, de nem gondoltam, hogy ezekhez hasonlót Magyarországon is lehet csinálni. Az, ahogyan Serrano kifejezte a többségi társadalommal szemben érzett dühét, nagyon imponáló volt. Másrészt a húszas éveimben az olasz neorealizmus, a Budapesti Iskola, a Dogma, a román újhullám, illetve a Dardenne fivérek vagy Ulrich
Seidl és Andrea Arnold szociorealizmusa volt fontos filmes élményem, ezt az ízt is kerestem akkoriban. A hip-hop motívumot is érdekesnek tartottam, tipikusan magyar és kedvesen kisszerű, ahogy ezek a kazincbarcikai srácok úgy viselkednek, mintha Brooklynban lennének.
Hogyan született meg a forgatókönyv?
A Serrano-féle történetből kezdtem írni az első verziót. Ez alapvetően bűnfilmnek indult: a hős elkövet valamit, ami miatt bűnhődnie kell, majd helyre kell hoznia azt. Az írás során különféle változatok születtek, aztán nagyon elhúzódott a fejlesztés folyamata, többek között azért, mert szétesett az akkori Filmalap. Nagy V. Gergő dramaturggal együtt dolgoztunk a forgatókönyvön, aki folyamatosan „dekonstruálta”, amit írtam, ezer kérdést tett fel, és a legbiztosabb dolgot is megpróbálta kihúzni belőle. Az írás során nagy dilemma volt, vajon mozduljunk-e el drámaibb, bizarrabb irányba, vagy maradjunk a realitásnál. Végül mindig a hitelességet helyeztem előtérbe, vállalva azt, hogy ezáltal a filmben nem lesznek nagy, kizökkentő fordulatok vagy hajmeresztő revelációk. Az írás folyamán a dadogásmotívum megtalálása hozott igazán nagy áttörést. Ez lett a film drámai magja, amely köré kellett építeni a többi fontos motívumot.
A film főszereplőin kívül szinte mindenki amatőr. Milyen volt összehangolni a munkát a színészekkel és az amatőrökkel?
Mindenkihez más az út, tulajdonképpen nem is fontos, hogy valaki színész vagy amatőr, ilyen szempontból nincs különbség. Vilmányi Benett-tel például nagyon sok időt töltöttünk együtt, így mire eljutottunk a forgatásig, mindketten értettük, hogy mi az irány. Thuróczy Szabolcsnál inkább a nagy intenzitású improvizáció és a hosszú, cselekvés nélküli csendek közti egyensúly megtalálása jelentett kihívást. Az amatőr szereplőknél elsősorban az volt a feladatom, hogy felszabadítsam őket, hogy biztonságban érezzék magukat. A filmbeli Ádám barátját játszó rappert, Csala Dót meg kellett nyugtatni, hogy ő tényleg jó, és hogy nincsen más dolga, mint feloldódni. Azt figyeltem meg, hogy amikor egy színészetben járatlan ember elkezd játszani, akkor úgy érzi, neki most teljesen gátlástalanul, kvázi gyerekként meg kell adnia magát és részt vennie a játékban a színésszel. Ebben van egyfajta kínosság, mint amikor egy gyerek behív egy felnőttet a szobájába legózni. Az ember néha nehezen engedi bele magát egy ilyen játékba, különösen, ha még más felnőttek is vannak a szobában. Ez a kellemetlen helyzet addig tart, amíg a szereplők el nem kezdik biztonságban érezni magukat és elfogadni a játékszabályokat, megérteni, hogy most ez a gyermeki játék a dolguk. Színészi oldalról pedig az az izgalmas, hogy az amatőr játszótárs folyamatosan provokálja a rutinját. Más a dinamika, mint egy színész partnerrel, nincsenek manírok, nincsen végszó.
Vilmányi Benett alakítását már most sokan ikonikusként emlegetik. Minek köszönhető a színészválasztás?
Benett-tel forgattunk egy kisjátékfilmet 2018-ban, Szabadok címmel. Akkor nagyon jó volt együtt dolgozni, előtte pedig láttam őt a Terápia című sorozatban és Dudás Balázs kisfilmjeiben. Eredetileg azt szerettem volna, hogy csak amatőrök szerepeljenek a filmben, de egy ponton már azt éreztem, hogy túl nagy terhet helyeznék ezzel magamra, és muszáj bizonyos dolgokban nagyobb biztonságban lennem. Jó érzés volt belegondolni abba, hogy ennek a kalandnak Benett-tel vágunk neki.
A filmnek jellegzetes a formanyelve, a szereplő hátulról követése sokszor idézi a Saul fiát. Volt ebben tudatosság?
2016-ban forgattuk a Fizetős nap című kisfilmet szintén Hartung Dávid operatőrrel, ott is voltak hasonló snittek, ez még a Saul fia előtt volt. Nekem – mint már említettem – inkább a Dardenne fivérek és Ulrich Seidl filmjei voltak meghatározók formanyelvi szempontból, inkább tőlük „loptunk”. Azt próbáltam megfejteni, mi az a filmnyelv, mi az a szabályrendszer, amely végig tud vonulni a filmen. A forgatás második napján kidobtuk a snittlistát, nem akartunk klasszikus snittelést alkalmazni. Inkább arra törekedtünk, hogy mindent Benett karakterén, az ő mozgásán, tekintetén keresztül fedezzünk fel. Az ő karakteréből, a dadogásából indultunk ki, ezt akartuk a mozgókép nyelvére lefordítani. A követős snittek és az ugró vágás (jump cut) modellálja a dadogás lélektanát: fejben megvan a mondat jól, egyben, de csak szaggatottan, roncsolva jön ki. Ez nagyon hálás döntés volt a vágóasztalnál is, több jelenetet konkrétan meg is mentett. Nem volt ott a hosszú snittek kötöttsége, bármit csinálhattunk, hiszen utólag bárhogyan átszerkeszthettük a jelenetek koreográfiáját. A film végén, ahogy a szereplő időszakosan felszabadul a dadogás alól, úgy a dadogó filmnyelv is felszabadul, az a jelenet a film leghosszabb snittje.
Budapesti, mégis autentikusan ábrázolja a borsodi miliőt. Sok időt töltött a filmben megjelenő emberekkel és helyszíneken?
Nagyon sokat, először még Serranóval utaztam kettesben, aztán miután ő eltűnt, akkor egyedül kerestem helyszíneket Miskolc, Kazincbarcika és Ózd környékén. Volt, amikor csak egyszerűen beültem egy kocsmába, hallgattam az embereket, sok mindenkivel beszélgettem. Motívumokat gyűjtögettem: a birkatenyésztés, a csendháborításért kimenő rendőrök, a hitelfelvétel mind ezeknek a találkozásoknak köszönhetően került be a forgatókönyvbe. Az, hogy távol is vagyok ettől a világtól, tisztább perspektívát adott. Ha a budapesti harmincasok életéről kellene filmet készítenem, azt érezném, hogy túl közel vagyok, nem látnám át, hogy ebből mi az, ami csak nekem érdekes, ami nem közhelyes. Ráadásul távol áll tőlem ez a nagyvárosi posztmodern, mindent zárójelbe tevő attitűd, jobban vonz a vidéki, természetközeli világ. Ösztönös volt a vonzódásom ahhoz, amit Borsod jelent, ennek a vidéknek a magára hagyottsága állt a legjobban ennek a történetnek.
Ki lehet törni a nyomorból, a középszerűségből a mai Magyarországon? Segítenek az olyan történetek, mint Larryé?
Néhány napja a port.hu-n olvastam egy kommentet, az írója tízből két pontot adott a filmnek. Arról írt hosszan és nagyon választékosan, hogy kontraproduktív a kilátástalanság narratíváját erősíteni, és hogy ezekkel a történetekkel csak gátoljuk a változást. Rendezőként szerintem nem az a dolgom, hogy társadalmi célú hirdetéseket csináljak, inkább a megfelelő kérdéseket kell feltennem, s megfelelő tükröt kell tartanom. Magyar-
országon elég nagy probléma van a társadalmi mobilitás hiányával. Nemcsak amiatt, hogy nehéz Kazincbarcikán letenni az érettségit úgy, hogy aztán az ELTE-n hallgasson valaki mondjuk jogot, hanem belső okok, berögződött társadalmi szerepek miatt is. Az, akit nagyon sokszor megszégyenítettek, az annyira bensővé tette a szeretetlenség stigmáját, hogy nehezen tudja magát értékesnek látni. Azt hiszem, azok tudnak kitörni, akiknek vannak valódi, szereteten alapuló családi viszonyaik. Találkoztam helyi srácok szüleivel, szívszorító lehet az a teher, amit ők automatikusan tesznek rá a gyerekeikre, miközben sokszor nem is akarnak rosszat. Csala Do szülei ellenben eljöttek a film miskolci vetítésére, érződött, hogy nagyon szeretik őt, ég és föld a különbség az ő és egy szeretethiányos fiatal esélyei között. Egy tehetségkutató zsűrije jó esetben nem foglalkozik ezekkel a különbségekkel, nem is dolguk, ők a produkció miatt vannak ott. Mégis ebben az elvileg demokratikus, védett térben aztán akarva-akaratlanul újrateremtődnek a társadalmi egyenlőtlenségek.
A szerző filmrendező
