Az biztos, hogy Stefano Lodovichi valószínűleg a kelleténél többször nézte meg a Nagymenőket és a Casinót, majd ellesett belőlük néhány trükköt, mielőtt hozzálátott az Egy hamisító élete forgatásához. Például azt, hogyan kell narrációval erősen aládúcolt, sokszereplős, pörgős történetet mesélni egy bűn útjára fokozatosan rálépő főhősről, aki először egyre feljebb emelkedik a bűnözői ranglétrán, hogy azután ugyanazzal a lendülettel annál mélyebbre zuhanjon. Az olasz rendező azonban leginkább a hangulatfestést leste el mesterétől: kamerája élvezettel merül el a színes diszkók és exkluzív privát klubok forgatagában, pásztázza a múlt század hetvenes éveinek római utcáit.
Ha az Egy hamisító élete című filmet lehet – és kell is – dicsérni valamiért, akkor az a hitelesnek tetsző időutazás.
Éppen annyit és éppen úgy mutat a film a korszak Rómájából, hogy szinte vágni lehet az atmoszférát és a néző is azt érezze, együtt van a szereplőkkel. Ez olyan érték, hogy még azt is segít megbocsátani, hogy amit és ahogyan mesél, azt sokszor láttuk már, s ez akkor is igaz, ha valóságos történetet mond el.
Antonio Chichiarelli – vagy ahogy nevezték, Toni – életében már kamaszkora óta jól megfért egymás mellett a művészetek iránti rajongás és a bűnözés: a legenda szerint már fiatalon ellopott két műalkotást, hogy azokat lemásolva gyakorolhasson. Bár senki sem azért indul el a festővé válás útján, hogy nagy alkotók műveit másolhassa, Toni idővel rájött, hogy a saját képeivel sosem lesz képes annyi pénzt csinálni, ami az általa vágyott életszínvonalhoz szükséges. Viszont a másolatait mindenki nagyra tartotta, és hamisítóként olyan világba és olyan emberek társaságába juthatott el, amilyenről korábban csak álmodozhatott. A festményhamisítást idővel irat- és okmányhamisítás is követte, Antonio Chichiarelli képességei pedig egyre többen értékelték, márpedig ő nem volt válogatós. Ugyanolyan lelkesedéssel dolgozott a művészvilág hamisítványkereskedőinek, mint a római maffiának, a titkosszolgálatnak, a Vörös Brigádoknak vagy fasiszta félkatonai szervezeteknek. Emellett pedig, ha úgy alakult, részt vett egy-egy rablásban is. A nevéhez fűződik a Brink’s Company-rablás, melyben társaival egy biztonsági őr elrablása által csillagászati összeget pakoltak ki egy jól őrzött trezorból.
Pietro Castellitto és Giulia Michelini az Egy képhamisító élete című filmben
Képforrás: Netflix
A film bőven merít tehát a Stefano Chichiarelli által érintett valós események sokaságából, de ezeket számos fiktív elemmel vegyíti.
Az alkotóknak sikerül Stefano Chichiarelli életének legizgalmasabb eseményeit szép ívre felhúzni, a gond csak az, hogy a nagy hangulat- és történetépítés közepette megfeledkeztek a film szívéről, az érzelmi magjáról, amelyet két szál hivatott szolgálni. Az egyik: Toni kapcsolata két fiatalkori barátjával, akikkel együtt indult annak idején Rómába. Csak míg belőle a felső körök bűnözéseinek kiszolgálója lett, addig egyik társa pap, a másik a Vörös Brigádok lelkes tagja lett. A másik: viszonya a gyönyörű galériatulajdonos, Donatával, aki a férfit bevezeti a felsőbb körökbe, ám cserébe nem hálát, hanem számos árulást és megcsalást kap Tonitól. Ezeknek a kapcsolatoknak kellene a film érzelmi magját adniuk, csakhogy a sűrű cselekményvezetés mellett túl kevés a terük ahhoz, hogy kialakulhasson az a fajta drámai közeg, amelytől a filmnek működhetne. Ha egy barát árulása, vagy a szerelmi végzet nem érinti meg a nézőt, akkor hiába a lendületes és izgalmas történet, az érzékletes atmoszférateremtés, az egész csupán szépen megrajzolt képeskönyv marad.
Az Egy hamisító élete a Netflix kínálatában látható.
Nyitókép: Pietro Castellitto a hamisító szerepében
Képforrás: Netflix
