„Most tértem vissza látogatásomból; földesuramnál voltam: ő az egyetlen szomszédom, akiről szólni fogok” – így kezdődik az Üvöltő szelek, Emily Brontë 1847-ben megjelent klasszikusa. A vészjósló felütés a regény kissé piperkőc és meglehetősen sznob elbeszélőjétől, Lockwoodtól, a Thrushcross Grange új bérlőjétől származik. Az „egyetlen szomszéd” már előrevetíti, hogy a történet kizárólag Heathcliffről, a regény központi alakjáról, a „földesúrról” szól: itt nincsenek közösségek, csak kietlen pusztában álló házak és bennük elszigetelt, magányos emberek.

Az angol Emerald Fennell, akit az Ígéretes fiatal nő című, Carey Mulligan főszereplésével készült film eredeti forgatókönyvéért Oscar-díjjal ismertek el, Üvöltő szelek-feldolgozása teljes egészében mellőzi Lockwood figuráját. (Ennél fogva az a gyakran hivatkozott jelenet, amelyben Cathy szelleme a lápon eltévedt kislányként bekopog Lockwoodhoz, ebben a filmben nem létezhet).

Radikális döntés – de semmi nem tiltja, hogy egy adaptáció az legyen, különösen egy olyan, technikailag is összetett gótikus regény esetében, amely a világirodalom egyik legismertebb szerelmi történeteként sem kínál klasszikus happy endet.

Sőt: kifejezetten jót is tehet egy formabontó megközelítés, hiszen a művet – amelyet az idei és a tavalyi évben öt könyvkiadó is megjelentetett a talán szükségtelenül soknak számító három magyar fordításban – számtalanszor feldolgozták már. 

Margot Robbie Cathy szerepében 
Képforrás/Forgalmazó: InterCom

 
Elég William Wyler 1939-es változatára gondolni Laurence Olivier és Merle Oberon főszereplésével, amely ugyanabban az évben került a mozikban, amikor Margaret Mitchell polgárháborús sikerkönyve, az Elfújta a szél is filmváltozatot kapott. Azóta készült több BBC-adaptáció, feldolgozta Luis Buñuel, született francia és japán verzió is; 2009-ben Tom Hardy próbálkozott Heathcliff szerepével egy felejthető sorozatban, amit Andrea Arnold 2011-es filmje némileg helyreállított. Utóbbi már csak azért is érdekes, mert színesbőrű brit főszereplővel, James Howsonnal készült, ráadásul a zaklatott hátterű, korábban és később a törvénnyel is összeütközésbe kerülő Howson élete több ponton emlékeztet az általa megformált Heathcliff sorsára. A máig legismertebb adaptáció azonban talán mégis Peter Kosminsky 1992-es értelmezése, a pályakezdő Ralph Fiennes és a szépséges Juliette Binoche főszereplésével.

Bár a kritika nem rajongott különösebben a Kosminsky-változatért, ezzel a kanonizált feldolgozással kell most szembenéznie Emerald Fennell új értelmezésének, amelyben két ismert ausztrál színész, Margot Robbie és Jacob Elordi játssza a főszerepeket.

A cselekmény váza nagyjából követi a regényét: az iszákos özvegy Earnshaw (Martin Clunes erős alakítást nyújt) magához vesz egy árva cigányfiút, akit saját gyermekeivel nevel. A film azonban egyszerűsít: Cathy bátyja, Hindley hiányzik, sötét jellemvonásai az apa figurájába olvadnak. Nelly Dean (a diverzitást előtérbe helyező szereplőválogatási gesztus jegyében a thai származású amerikai színésznő, Hong Chau) viszont már gyermekként jelen van, mint Earnshaw törvénytelen lánya. Ami változatlan: Heathcliff és Cathy vad, elemi erejű, hihetetlenül mélyről fakadó szereteten és egymásrautaltságon alapuló kapcsolata. Amikor a lány a gazdag szomszéd, Edgar Linton (Shazad Latif) felé fordul, Heathcliff eltűnik, majd meggazdagodva tér vissza – de már késő.

Jelenet az Üvöltő szelek legújabb filmváltozatából
Képforrás/Forgalmazó: InterCom

 
Akkor izgalmas a mű és befogadó viszonya, ha nem egysíkú, hanem kérdez, újraértelmez, megkérdőjelez. Brontë regényének egyik kulcsa, hogy Cathy és Heathcliff valójában ugyanannak a személyiségnek a két fele; kapcsolatuk nem pusztán szerelmi harc, hanem elemi erejű kísérlet saját, elveszített énrészük visszaszerzésére. Ebből azonban meglepően kevés jelenik meg Fennell filmjében, amely inkább egy látványos, ám felszínes, videoklip-esztétikájú adaptáció benyomását kelti (a svéd Linus Sandgren kamerája a lelkiséget kifejező táj helyett a testeket barangolja be), előszeretettel alkalmazva olyan, kortárs divatbemutatók túlzásait idéző, anakronisztikus kosztümöket, mint amilyenek a Netflix felkapott A Bridgerton család című szériájának világát keretezik.

Szerencsére Robbie és Elordi között működik a kémia, és alakításaikat sem érheti rossz szó (utóbbi egyébként a Guillermo del Toro által jegyzett Frankenstein címszerepéért idén kapott Oscar-jelölést; egyébiránt az Eufória című kultsorozat egyik szereplője, valamint a rendezőnő Saltburn című előző filmjében is játszott). Egyik-másik jelenetük még emlékezetre is méltó. Természetesen ezek

mindegyike szenvedéllyel és vággyal telített (a „vadság” ugyanis 2026-ban már nem működhet csupán a metaforák szintjén, kíméletlen realizmusában kell látnunk):

ilyen a két szolgáló pajtabeli szexjelenete, amelyet Cathy és Heathcliff fentről lesnek meg; az a kép, amikor Cathy talpig vérben, földet verő ruhában tapicskol; vagy az, amikor Heathcliff rajtakapja Cathy-t, amint a szélfútta sziklákon önmagát kényezteti. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy ne csupán slágerfilmként, hanem valóban emlékezetes, jó munkaként gondoljunk erre a nekifutásra. Előtte azonban még azt is meg kell bocsátanunk, hogy a film vége felé felmerül egy nyugtalanító lehetőség: a gyermekkori otthonukat felvásárló és utált-imádott szerelme gyermeteg sógornőjét, Isabellát (az ír Alison Oliver) feleségül vevő és uraló Heathcliff akár a nemrég elhunyt Cathy-t is meghágná a halotti ágyán. Nem sokon múlik – de szerencsére erre nem kerül sor.

 

Nyitókép: Margot Robbie az Üvöltő szelekben 
Képforrás/Forgalmazó: InterCom