Amikor először látjuk Kelly-Anne-t (Juliette Gariépy hátborzongató alakításában), miközben a bíróságra tart, hogy részt vegyen az elfogott sorozatgyilkos, Ludovic Chevalier (Maxwell McCabe-Lokos) tárgyalásán, a képsorokat szokatlan, a korszakhoz és a helyzethez látszólag egyáltalán nem illő, középkori, udvari hangulatú zene (Dominique Plante) kíséri. Ekkor még nem tudjuk hová tenni, hogy a kanadai rendező, Pascal Plante mit szeretne üzenni ezzel, de Kelly-Anne-t megismerve viszonylag gyorsan világossá válik. Ez a fiatal nő nem a valóságban él. A Vörös szobák című filmet nézve jó ideig nem sokat tudunk meg róla,

nem szószátyár karakter, nincs senki az életében, akikkel megoszthatná a gondolatait és érzéseit.

Egyetlen dolog világos: Kelly-Anne valami rejtélyes oknál fogva különösen érdeklődik a három kiskorú lány brutális meggyilkolásával vádolt Ludovic Chevalier, valamint áldozatai iránt. Az ügy érdekli? Az áldozatok? Netán szerelmes a kegyetlen gyilkosba? Egy dolog biztos: már kora hajnalban a bíróság körül fagyoskodik az utcán, hogy amikor megnyitják az épületet, biztosan helyet kapjon a tárgyalóteremben.

Juliette Gariépy a film főszerepében

 

Bírósági drámát látunk, hiteti el nézőjével eleinte a film, ugyanis igen hosszú és rendkívül intenzív bírósági jelenet során ismerjük meg Ludovic Chevalier ügyét. Később a cselekmény még időről időre visszavisz a bíróságra, sőt a film egyik legsokkolóbb jelenetére is a tárgyalóteremben kerül sor. Pascal Plante mozija mégsem sorolható a bírósági thrillerek zsánerébe. A Vörös szobák ugyanis egyértelműen karakterdráma, középpontjában a hátborzongató, magányos, szótlan férfival, aki bár attraktív megjelenésű (mint kiderül, szabadidejében modellkedik is), mégis van benne valami kiismerhetetlen és nyugtalanító. A rendező ügyes trükköt vet be arra, hogy mégis közelebb kerüljünk hozzá. A bíróságon Kelly-Anne összeismerkedik a nagyszájú, Ludovic Chevalier-be egyértelműen szerelmes, a férfit ártatlan, meghurcolt áldozatnak látó Clementine-be (Laurie Babin). Megsajnálja és felkarolja a lányt. A társaságában pedig próbál úgy viselkedni, mintha valódi, érző ember volna. Csakhogy elég ránézni rideg és személytelen toronyházbeli lakására, hogy rájöjjünk: ezzel a lánnyal valami baj van. Clementine karakterének segítségével kezdjük érteni Kelly-Anne-t, de ez csupán arra elég, hogy érezzük, beteg.

Megszállottan kutakodik a dark web legsötétebb zugaiban, hogy megszerezze Chevalier felvételeit a tinilányok meggyilkolásáról,

és őszintén örülni csak akkor láthatjuk, amikor ez sikerül neki.

A Vörös szobák sötétebb a legsötétebb thrillereknél és horroroknál, és mindezt úgy éri el, hogy erőszakot tényleg nem láthatunk benne. Egyetlen pofont sem. Viszont sokat beszélnek erőszakról, és belehallgathatunk Chevalier egyik rémtettébe. Mégsem emiatt kúszik a bőrünk alá a film, hanem azért, mert

képes arra, ami nagyon kevés rendezőnek sikerül: segítségével bepillanthatunk egy beteg elme működésébe, egy olyan tudatállapotba, amilyenből minden egészséges lelkű ember azonnal menekülni próbál.

Ha a Vörös szobák Hollywoodban készül, sztárok és nagynevű rendező közreműködésével, a szakma bizonyosan A bárányok hallgatnak című filmmel vagy a Hetedikkel emlegetné együtt. Ám egy francia nyelvű kanadai filmnek sajnos kevésbé könnyű a dolga, pedig elsőrangú, zavarba ejtő néznivaló, sokáig velünk marad, napokkal, sőt hetekkel a megtekintése után is foglalkoztatja a nézőt. Ha a mestermű szó nem lenne annyira elkoptatva, örömmel használnám rá.

A Vörös szobák a Max kínálatában látható.

Nyitókép: A tárgyalóteremben. Jelenet a Vörös szobák című kanadai thrillerből