Ma, vagy holnap, netán csak jövőre? A klasszikus kispolgári családból érkezett művész születési dátuma körül akadtak kérdések. Voltak adatok 1925. december 22-re, 23-ra, másutt 1926-ra, Ha a kérdés előkerült, csak vonogatta a vállát, de végül ragaszkodott az 1925 karácsonyát alig megelőző két nap egyikéhez. Mikor erről kérdezték, akkor mondta a fenti bölcsességet, s hozzátette, merthogy nem szereti az ünneplést, inkább kerüli. Arra azonban szívesen emlékezett, hogy

mozis család fiaként – édesapja Berettyóújfalu mozigépésze volt, s a szülők életműve volt a mozi – már gyerekkorában a film körül sertepertélhetett, rácsodálkozhatott a filmművészetre.

S hogy filmes akart-e lenni? Azt mesélte, eleinte inkább orvos, mentőpilóta vagy valami hasonló, meg a szülők is ragaszkodtak volna hozzá, hogy komoly pályát válasszon.Ragaszkodtak-e vagy sem, mindenesetre érettségi után a papa besegítette műtermi gyakornoknak a Hunnia Filmgyárba, ugyan közben a Pázmány Péter Tudományegyetem művészettörténet–esztétika–magyar szakán is megkezdte tanulmányait. 1944 táján járunk, nem voltak könnyű évek, s a Második magyar kívánsághangversenyt, amelynek forgatásában lóti-futiként benne volt, sosem mutatták be. Persze másként, más okból megesett ez az életében később is. (Az 1951-ben forgatott Gyarmat a föld alatt című filmdrámája több mint három évtizedet töltött dobozban, mire a nyolcvanas évek végén rácsodálkozhattak a nézők.)

Makk Károly rendező és Illés György operatőr a Fűre lépni szabad című film forgatásának szünetében Veszprémben, 1960 
Képforrás: Fortepan/Kotnyek Antal

 

Aztán eljött 1945 és a filmgyárban megismert Ranódy László lett a Nemzeti Parasztpárt filmvállalatának igazgatója, Makk Károly ott iseltöltött egy évet, aztán már egyenes út vezetett a Színművészeti Főiskolára, s tanára, Radványi Géza onnan vette maga mellé 1947-ben asszisztensnek a Valahol Európában forgatására. És a Humphrey Bogart-ballonkabátos (mesélte, egy segélycsomagból kapta főiskolásként) fiatalember hamar ismert lett a filmes világban, mígnem 1949-ben dokumentumfilmet kellett volna készítenie a vasöntő sztahanovistákról, ő meg naiv makacskodással nem vállalta, mondván, sosem járt gyárban. A válasz nem sokat váratott magára, kitiltották a filmgyárból, eltanácsolták a főiskoláról. 

Átmenetileg traktoros lett – később erről úgy beszélt, hogy legalább tapasztalatot szerzett.

Száműzetése fél évig sem tartott, a filmgyárba hívták Máriássy Félix mellé a Kis Katalin házassága produkcióhoz. Pályája elindult: Fábri Zoltán társrendezője lett az Életjelben, Várkonyi Zoltáné a Simon Menyhért születésében. S elérkezett a Liliomfi, pályájának első nagy pillanata. Szigligeti Ede keserédes-komikus vándorszínész-históriájának máig népszerű, fergeteges filmváltozata Darvas Ivánnal, Krencsey Marianne-nal, Ruttkai Évával, Soós Imrével, Dajka Margittal, Pécsi Sándorral, Balázs Samuval, Garas Dezsővel.

Óriási volt a siker, ez azonban, mint a művészetben általában, nem jelentette azt, hogy nem jöttek keményebb időszakok, vitatott, nemegyszer „botrányosnak” titulált mozidarabok, mint a 9-es kórterem, a Megszállottak, az Elveszett paradicsom, Az utolsó előtti ember, s visszautasított, problematikusnak kikiáltott forgatókönyvek, amelyekből sosem lett film, meg olyan elvállalt művek, amelyeket később „feledhetőnek” mondott.

Akadt persze olyan is, amelyik két évtizedig állt a fiókban, míg végre megvalósulhatott.

Ilyen volt a Hunyady Sándor A vöröslámpás ház című novellájából Örkény Istvánnal és Bacsó Péterrel 1957-ben írt adaptáció, a forgatás akkor kerülhetett csak szóba, amikor Bacsó már a Dialóg Stúdió vezetőjeként bólintott rá, s 1977-ben megszülethetett az Egy erkölcsös éjszaka. De öt évig várt jó sorsára a Szerelem és a Macskajáték forgatókönyve is.

Déry Tibor és Makk Károly az író nyolcvanadik születésnapjára forgatott portréfilm felvételén a Balatonfüred Tamás-hegyi villa kertjében, 1974
Képforrás: Fortepan/Szalay Zoltán

 

Szuverén, öntörvényű, nagyszerű művész – a jelzők legjobb műveire, alkotói magatartására máig élnek, ugyanakkor a munkásságát értetlenséggel figyelők szájából nemegyszer elhangzott, nincsenek „szerzői filmjei”. S ha ez azt akarta jelenteni, nem a saját maga írta forgatókönyvekből születettek alkotásai, talán van valóságalapjuk a megjegyzéseknek, bár igazságtartalmuk, a filmeket nézve akkor is kétes, hiszen

minden témaválasztásban, minden képben, jelenetben s mindenek fölött a filmek teljességében épp Makk Károly művészi személyisége volt jelen.

S ha abba is belegondolunk, hogy kiknek a novelláiból születtek forgatókönyvei, jól érthetjük gondolkodását is. Tatay Sándor (Ház a sziklák alatt), Sarkadi Imre (Elveszett paradicsom), Déry Tibor (Szerelem), Örkény István (Macskajáték), Galgóczi Erzsébet (Egymásra nézve) és sorolhatnánk… Makk Károly azok közé a filmrendezők közé tartozott, akik nem magamutogatón, hanem komoly műveltséggel, tiszta világlátással és mesterségbeli tudással, pontos és finom színészvezetéssel (hogy kialakulhasson a görcs nélküli, önfeledt játék, a színészet lényege) fontos, érvényes irodalmi alkotásokon keresztül mutatták meg hitelesen művészetüket.

A filmekre visszatekintve, sorba szedve, aligha lehet nem észrevenni állandó vonásokat, köztük különös visszatérő elemként asszonyok találkozásait. Gondoljunk csak a Ház a sziklák alatt szépséges Zsuzsájára (Bara Margit) és meggyötört, púpos, szeretetre vágyó Terájára (Psota Irén), a Szerelem két asszonyára, a fiára utolsó leheletéig váró, menye szavát cinkosan hinni akaró Mamára és az anyósáért-férjéért a jótékony hazudozást is vállaló feleségre, a két nőre, akik hiszik is, nem is, amit hallanak, hallani akarnak, mondanak Darvas Lili és Törőcsik Mari szívszorító alakításában. Vagy a megrázó hatású korrajz, az Egymásra nézve kettősére Jadwiga Jankowska-Cieślak (Szalánczky Éva) és Grażyna Szapołowska (Kismányoki Lívia) megformálásában. A Szkalla lányok – Dajka Margit és Bulla Elma – hol zaklatott, kemény és groteszk, hol képlékeny, lírai, tündérszép világa, jelen és tovatűnt múlt emlékképeinek egymásba áttűnő varázslata a Macskajáték különleges formanyelven megszólaló filmdrámájában.

Próba közben Juhász Jácint színművész és Makk Károly filmrendező 
Képforrás: Fortepan/Gothár Péter 

 

Senki sem lehet próféta a saját hazájában – talán ezt érezte a Macskajáték itthoni fanyalgó fogadtatásakor, de azért meghívták Cannes-ba a versenyfilmek sorába (kevés magyar rendező mondhatta el magáról, hogy hat filmje – Liliomfi, Szerelem, Macskajáték, Egy erkölcsös éjszaka, Egymásra nézve, Az utolsó kézirat – versenyezhetett – a nagy szemlén), s bár manapság nem sok szó esik róla, bejutott az Oscar-díj öt jelöltje közé a legjobb külföldi film kategóriájában, s rangját alighanem méltán bizonyítja, hogy Federico Fellini Amarcordja előzte meg. S tegyük még hozzá,

az Egymásra nézve is közel állt az Oscar-jelöléshez, ki tudja, meddig jutott volna el,

akár az aranyszobor elnyerésééig is, ha már megjelenésekor nem kavar akkora vihart, nem lesz olyan nagy a  nemzetközi visszhangja Cannes-ban (ahonnan Jadwiga Jankowska-Cieślak elhozta a legjobb női főszereplő díját, megkapta a FIPRESCI elismerését) és a New York-i filmfesztiválon, hogy állítólag maga a pártfőtitkár jelentse ki, kártékony alkotás, „film ekkora kárt még nem okozott az országnak”… Hogy ez valójában mit jelentett (jelentett-e egyáltalán valamit), talán csak nagyon kevesen tudhatták, vagy inkább sejthették, de nevezését a rémült bürokraták persze azonnal visszavonták.

Szeretni kell – ez volt a címe Makk Károly könyvének, amelyet nyolcvankilenc éves korában jelentetett meg életéről, szerelmeiről, föllángolásairól, hódításairól, barátairól, kollégáiról, írókról és filmesekről, színészekről, színésznőkről, pályájáról, moziról, filmművészetről, fesztiválokról, sikerekről és kudarcokról, kora szellemi életéről, kulturális politikáról, kulisszatitkokról – komolyan, humorral, szeretettel, iróniával és öniróniával, itt-ott groteszk fintorral. Makk Károlyosan, úgy, ahogy egész életét élte.

 

Nyitókép: Makk Károly az 1970-es évek derekán 
Képforrás: Fortepan/Szalay Zoltán