Otthon néztem a filmjét, és amikor a feleségem megkérdezte, mi ez, rávágtam: „egy abortusz-musical”. Találó megfogalmazás, vagy sosem nevezné így a művét?
Nem így szoktam jellemezni, de nem kötnék bele. Végül is musical, amelyben fontos szerepet kap az abortusz témája. Nem baj, ha valaki néhány szóban próbál jellemezni egy filmet, azonban nem árt tudni, hogy ez mindig leegyszerűsít. Az Élvezd a pillanatotnak sok rétege van, jóval komplexebb egy néhány szavas összefoglalónál, de ez valószínűleg a legtöbb filmre igaz.
Nagyjából egykorú a film Cécile-jével, ráadásul egy kicsit még hasonlít is a főszerepet játszó Juliette Armanet-re. Adódik a kérdés: önéletrajzi film az Élvezd a pillanatot?
Cécile-ben kétségtelenül van valamennyi belőlem, de ez igaz a legtöbb karakteremre. A párjában és a barátaiban is fölfedezem magam. Hiszek abban, hogy egy rendező elsősorban magából építkezik, de ez nem jelenti azt, hogy minden rólam szól. Rengeteg fiktív elemet használok a történetmesélésben és a karaktereimben is.
A legtöbb musicalben a zenés szcénák grandiózusak, elemelik a történetet a realitás talajáról. Ez a film azonban másképp használja a zenés jeleneteket: szinte egybeolvadnak a mozi egyéb területen mutatott realizmusával.
Egy majdnem húszéves francia film, a Szerelmes dalok inspirált. Imádtam, hogy a szereplők maguk énekeltek, vállalva akár egy-egy hamis hangot is. Christophe Honoré rendező nem javította ki ezeket az utómunka során, s ez különleges bájt adott. Ilyesmit akkor láttam először, és szerettem volna hasonló módon dolgozni.
Az volt a célom, hogy visszaadjak valamit abból az érzésből, amit olyankor érzünk, amikor a mindennapi életünkben dalra fakadunk, mondjuk odahaza takarítás közben.
Nemcsak a jó hangú emberek szeretnek énekelni: én például nem vagyok jó énekes, mégis szeretek néha énekelni, mert jólesik, és jogod van hozzá, még hamisan is.
Azért sem volt fontos, hogy minden színészem jó énekes legyen, mert az átlagemberek átlagos éneklését próbáltam bemutatni. Egyáltalán nem figyeltünk az énekhangra a casting során, nem adtunk énekes feladatot a meghallgatáson. Csak azt néztük, hogyan játszanak, hogyan keltik életre a karaktert. Valójában csak a forgatáson derült ki az énektudás. Így visszagondolva ez elég nagy merészség volt, de hittem abban, hogy nagyszerű komikusokkal vettem körbe magam, márpedig egy jó komikus az éneklést is megoldja.
Amélie Bonin: „Keményen küzdöttem azért, hogy a nagyvárosban is megőrizzek valamit abból, aki korábban voltam”
Képforrás: Marie Rouge/Unifrance sajtófotó
Ezt a történetet először egy kisfilmben mesélte el. Fontos különbség, hogy ott férfi volt a főszereplő. Miért döntött úgy, hogy a nagyjátékfilmben ezt megváltoztatja?
Rájöttem, a hősnek nem feltétlenül kell férfinak lennie. Sokáig ellenálltam a gondolatnak, hogy a kisfilm után nagyjátékfilm legyen a históriából. De foglalkoztatott, és idővel úgy éreztem, hogy a hosszabb játékidő lehetőséget ad több olyan szál kibontására, amelyre a kisfilmben nem volt mód: például a főhős kapcsolata a szüleivel így elmélyülhetett. Megértettem, hogy a filmre nem egy meghosszabbított kisfilmként kell tekintenem, hanem egy teljesen új filmről van szó, és ez felszabadított.
Jól érzem, hogy a film középpontjában egy életközepi válság áll? A főhősnek megvan mindene, ami a boldogsághoz kell, mégis bizonytalan magában és a korábbi döntéseiben.
Cécile azoknak az embereknek a bűntudatával él, akik elhagyták az otthonukat, a helyet, ahol felnőttek. Felépített magának egy új, sikeres életet Párizsban, de már nincs ott a szüleivel, és nincsenek ott az életében azok az emberek, akikkel együtt nőtt fel. Tudja, hogy látszólag sikeres életet él, mégis úgy érzi, hogy cserben hagyta azokat az embereket, akikkel együtt volt gyermek, fiatal. Nem tudja, hogy a szülei valóban büszkék-e rá, nem tudja, hogy a régi barátai továbbra is barátként tekintenek-e rá…
Érzett bűntudatot, amikor Párizsba költözött a kisvárosból, ahol felnőtt?
Természetesen. Sőt, a mai napig érzek. És ez még akkor is igaz, ha a szüleim sosem mondták, hogy otthon kellett volna maradnom.
Mélyen belém égett, amikor az egyik hazalátogatásomkor édesanyám megjegyezte: olyan lettél, mint a párizsi nők. Pedig nem akart megbántani. Egyszerűen azért fájt, mert keményen küzdöttem azért, hogy a nagyvárosban is megőrizzek valamit abból, aki korábban voltam.
Úgy éreztem, kudarcot vallottam. Elvesztettem az igazi önmagam. Nem voltam még igazi párizsi nő, de már nem voltam a régi Amélie sem. A kettő közé ragadtam. Bizonyos szempontból ez a film is arra szolgált, hogy újra felvegyem a kapcsolatot a régi életemmel. A szüleim nemrég elköltöztek abból a házból, ahol felnőttem, és ez olyan érzés volt, mintha elvesztettem volna a gyökereimet.
Nyitókép: Jelenet az Élvezd a pillanatot című filmből
Képforrás/Forgalmazó: Pannonia Entertainment
