Ugyanis a fiatal színésznő a filmvilágba és a filmfogyasztók nagyközösségébe 1956-ban Jean-Louis Trintignant, Curd Jürgens oldalán az És Isten megteremté a nőt című filmben robbant be. A gátlástalan fiatal lány szexuális szabadossága nemcsak a Saint-Tropez-i polgárokat, nyaralókat lepte meg, hatalmas bevételeket hozott a nemzetközi forgalmazóknak csakúgy az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban, mint mindenütt, ahol bemutatták. Jóllehet a cenzúra – főleg Amerikában – szinte kockákként igyekezett megvédeni a szabad polgárt a nála is szabadabb/szabadosabb terméktől. Ez a minősítés nem véletlenül került ide: De Gaulle elnök fogalmazott úgy, hogy Brigitte Bardot jelentősebb francia exportcikk, mint a francia autó.

Nos, mi volt, mi miatt lehetett kapós ez a „termék”? Mindenekelőtt az úgynevezett szexuális forradalom látványos meghirdetését jelentette – nem akármilyen reklámhordozóval. Ugyanis ez a szép, még inkább sugárzó asszony (akkor már négy éve Roger Vadim felesége) – korántsem csupán hangsúlyozott, jobbára készséggel, mondhatni pimaszul föltárt és kihasznált bájaival – egyszeriben új női idolt kínált az eladdig szexuális rabságukat úrinőként viselő, noha láncaikat rázó dámák helyett.

Újat ígért: ellenállhatatlanabbat, dögösebbet, föltétlenül szabadabbat, vagányabbat, a polgári szabályokat talán nem is ismerő bálványt, a szerelem féktelen istennőjét.

Jó évtizeddel vagyunk túl a második világháborún; a nemzetközi politikában ideológiai küzdelmekben folytatódik – hideg – jelzővel a háború. Az emberek szeretnének végre könnyebben lélegezni, örömest ráznák le a fékeket, megkísérelnék a szembenézést saját magukkal; próbálnának személyiségként létezni. A filmvásznon mind gyakrabban tünedeznek föl gáttalan vagányok (Jean-Paul Belmondo, kissé intellektuálisabban Alain Delon), akik véletlenül vagy eltökélten lógnak ki a társadalomból – gyakran a bűnözésig jutva. Elég a korlátokból, az erényből, a bénító tiltásokból; ki akarják élni teljes lényüket, amit gondos alapossággal cikkelyezett be a polgári törvényesség, csakhogy az intézmények burzsoá alapjai érintetlenek maradjanak.

A siker Brazíliában sem maradt el, 1964 Wikimedia Commons

 

Itt villog ez a meztelenkedő, minden férfival kikezdő szexbomba – szó szerint a férfitársadalom alatt ketyeg. (A szerepek a két nem között majd csak a hamarosan induló új hullámban egyenlítődnek ki; egy radikálisabb fölszólamlásban az egész társadalmi struktúra ellen.) A bomba – persze – korántsem pusztán a tisztességes kisváros közönségét érintheti, elérheti, el is érte a világ majd minden szegmensét: erkölcstelenséggel hozta hírbe a jóléti társadalmat.
 

Bardot világjelenséggé vált, mivel eleve az volt – mondja ki a film címe.

Természetesen a világ mindig akkor szembesül vele, hogy mire vágyott, amikor megkapja. Pontosabban: amikor hinni kezdi, hogy megkapta. Ez talán a földi élet egyik groteszk fintora. Kapott hát egy olyan ajándékot, amelyik majdhogynem megszabadította gátlásaitól, de legalább az ábrándot elültette benne. A legkülönbözőbb filmes műfajokban, még a romantikus, kosztümös Viva Mariában is, rálehelve a szabadság frissítő leheletét.
 
 

Anthony Perkins-szel A bűbájos hibbant lány (Une rivissante idiote) című francia-olasz filmben
Képforrás: Wikimedia Commons

 

Talán csak ő, az idol találhatta kevésnek: konkrétabb tettekre vágyott a világ kiigazítására. 1973-ban – maga mögött hagyva mintegy harmincöt filmet – hátat fordított a színészi karriernek, búcsút intett világhírű pályatársaknak (Jeanne Moreau, Anthony Perkins, Claudia Cardinale, Jacques Charrier és mások), búcsút a szertelen erotikának, a botrányos magánéletnek, hogy a politika perifériáján: az élővilág helyzetének javításán fáradozzék. Mozgalmat indított a vágóhidak kegyetlen mészárlásai ellen; elérte, hogy a levágásra ítélt állatokat elaltassák legyilkolásuk előtt, küzdött a méregdrága bundákért tenyésztett haszonállatok életéért, a bálnák, delfinek pusztítása ellen; oltalmába vette mind a házi-, mind a vadállatokat (veszélyeztetett fajokat védett). Társaságokat szervezett, alapítványokat tett, képes volt egyetlen kutya jogtalannak ítélt elaltatása ellen mozgalmat szervezni.

Megérezte és megértette, hogy a környezet, amelyben élünk, egzisztenciális értelmében velünk egynemű; létezői egyenjogú birtokosai a közös élettérnek.

Megadatott számára a hosszú élet – voltaképpen a teljes szabadság föltételei között, nem tántorították el eszményétől azok sem, akik – jobbos pártállása miatt – megvonták tőle a bizalmat, az elismerést; a szexbálványból valóban a polgári szabadság tiszteletreméltó jelképe lett. Hitt a nők társadalmi szerepének jelentőségében, egyúttal hitt jogukban egyéniségük megéléséhez – a sztárvilágon kívül is. Anyagi lehetőségeit úgyszólván beáldozta eszményeiért.

Aligha mindössze testiségében, nőiségében tette volna plasztikussá Franciaország allegorikus jelképét, Marianne-t; szellemét is megmutatta a nagyvilágnak. Reméljük, végső nyugalmára talál szeretett városa temetőjében…  

 

Nyitókép: Brigitte Bardot Rómában, 1969 Wikimedia Commons