Tarthatnánk magunkat akármennyire apolitikusnak, az amerikai belpolitikai hírek elkerülhetetlenül eljutnak hozzánk. De nemcsak eljutnak, hanem erősen nyugtalanítanak is – különösen a bevándorlási és vámügyi hatóság (ICE) egy hónapja indított Operation Metro Surge akciója nyomán kialakult januári minnesotai események: a fehér, középosztálybeli, háromgyermekes civil, Renée Good és , a szintén civil egészségügyi dolgozó Alex Pretti lelövése, vagy akár a jogszerűen ki sem utasítható, ötéves ecuadori kisfiú, Liam Conejo Ramos őrizetbevétele. Ezek olyan határhelyzeteket jeleznek, amelyek túlmutatnak a napi politikán: az állami erőszak legitimációjának kérdését, valamint súlyos jogi és morális aggályokat vetnek fel.

Az egykor független filmesként bemutatkozó amerikai rendező, Paul Thomas Anderson (Magnólia, 1999; Vérző olaj, 2007; Fantomszál, 2017; Licorice Pizza, 2022) Egyik csata a másik után című filmjének mozis megtekintése után – bár négy hónapja került a hazai vásznakra, azóta is vetítik, nem jelképes közönséggel –, ezek a hírek még intenzívebben hatnak az emberre. Akkor is, ha a kortárs amerikai irodalom egyik legnagyobb és legrejtőzködőbb írója, Thomas Pynchon Vineland című, 1990-ben megjelent, alapvetően a Reagan-adminisztráció idején játszódó regényének adaptációja nem a jelenlegi amerikai rendszer direkt kritikája, sokkal inkább egy végérvényesen kettészakadt Egyesült Államok allegóriája.

Az Egyik csata a másik után című, Paul Thomas Anderson-film plakátja
Forrás: InterCom

 
Lehetséges értelmezés lenne a második Trump-kormány idején játszódó filmként is nézni (a Homeland: A belső ellenség című kiváló televíziós sorozat hatodik évada már 2017-ben bemutatta, mi történik, ha egy vitatott eredményű amerikai elnökválasztás után tovább mélyül a politikai szakadék, és merényletkísérletek, valamint kormány elleni támadások sodorják polgárháborús veszélybe a teljesen megosztottá váló USA-t), hiszen a szélsőbaloldali nézeteket valló Francia 75 elnevezésű forradalmi gárda – tulajdonképpen: belföldi terrorszervezet – egy fasisztoid rendszer ellen próbál küzdeni (első ízben egy kaliforniai menekülttábort szabadítanak fel). Valójában azonban azt hivatott érzékeltetni, hogy olyan Amerika radikalizálódott oldalát képviselik, ahol már nincs más, csak egymással szemben álló, kommunikációképtelen narratívák. A forradalmárokkal szemben hamarosan megjelenik Steven Lockjaw százados (Sean Penn), aki a hálózat egyik motorjának, Perfidiának (Teyana Taylor) lesz a szexuális megszállottja. A vad, lázadó ősöktől származó, szabadszájú és eltökélt Perfidia azonban Getto Pet (Leonardo DiCaprio) megszállottja – csakhogy amikor megszületik közös gyermekük, Willa (Chase Infiniti), úgy dönt, nem neki való a kispolgári konvencionalizmus.
 

Leonardo DiCaprio a filmben 
Forrás: InterCom

 

Eltelik tizenhat év, és az eseményeket már nem a forradalmiság, hanem a múlt árnyainak kísértése jellemzi. Az első pillantásra merev, gépies és értékekben hívő katonák mintapéldányának látszó, valójában kirekesztő, korlátolt és saját nemi orientációját is elhazudó Lockjaw már nem a köddé vált Perfidia nyomában jár, hanem azon fáradozik, hogy megtalálja a kamasz Willát, hiszen azt gyanítja, hogy a „félvér” lánynak ő lehet az apja, így pedig a befolyásos fehér férfiak titkos, elit és fajgyűlölő Karácsonyi Kalandorok Klubja nem fogadhatja tagjává. Bár a cselekmény zseniális és fekete humorú (kiváló példa Pat kétszeri megmentése egyetlen nap alatt, a kódolt jelszó elfelejtése, illetve Lockjaw bármelyik jelenete), leginkább azért érzem mesterműnek ezt a háromórás filmet, mert tökéletesen felfesti azt az Amerikát, amely akár egy-két éven belül valóságossá is válhat; bár Anderson már körülbelül húsz éve fejébe vette, hogy megfilmesíti a posztmodern regényt.

A Robert Altman-filmeket idéző, parádés, végül egymásba fonódó életutakat felvonultató karakterekből építkező nagy szereplőgárdájából Leonardo DiCaprio, Sean Penn és a Puerto Ricó-i Benicio del Toro (csak hármójuknak öt Oscar-díjuk van már) Oscar-jelölése teljesen indokolt.

A huszonöt éves pályakezdő, Chase Infiniti sem törpül el mellettük, ugyanis semmi felesleges nincs a játékában: brillírozik attól kezdve, hogy megérkezik a füvet termesztő apácákhoz, egészen addig, míg az egyik üldözője okos megölését követően újra nem találkozik az apjával. Megérdemelt egyébként a film összes Oscar-jelölése: akár a rendezés és a forgatókönyv (Anderson), az operatőri munka (a 35 mm-re forgató Michael Bauman) és az idő- és térbeli váltásokat, a szereplők közötti háló megértését jól segítő vágás (Andy Jurgensen) is kivételesen magas színvonalú. A minőséget tovább emeli a film eredeti filmzenéje, amelyet a brit Jonny Greenwood, a Radiohead gitárosa szerzett, és a London Contemporary Orchestrával rögzítettek; az intenzív zenei jelenlétet pedig tovább erősítik az olyan, adott jelenetekhez passzoló – és gyakran humoros – popkulturális dalválasztások, mint a The Shirelles Soldier Boya, a Jackson 5 Ready or Not Here I Come (Can't Hide from Love)-ja, a Los Panchos Perfidiája, Tom Petty American Girlje vagy Gil Scott-Heron régi, hip-hop szatírája, a The Revolution Will Not Be Televised. Ritka és fontos film, amely minden szempontból értékes és érvényes.
 
 

Nyitókép Leonardo DiCaprio az Egyik csata a másik után című film egyik jelenetében
Forrás: InterCom