Semmi baj nincs ezzel, hiszen a nemzetiség kihangsúlyozása jó esetben karakteressé tehet egy mozgóképes alkotást, de azért egyáltalán nem mindegy, hogy egy rendező hogyan bánik a hazája védjegyeivel, túlzásba viszi-e azt vagy eltalálja az arányokat. Képzeljünk el egy magyar filmet, amiben a szereplők gémeskútból merik a vizet, egyfolytában pörköltet és gulyást esznek, Rubik-kockával játszanak népviseletbe öltözve, miközben a háttérben kizárólag magyar népdalok szólnak és minden vacsoránál mindenki iszik egy pohár tokaji aszút. Ugye, kicsit sok lenne a jóból?

Valami efféle, jó ízlés elleni merényletet követett most el a veterán John Patrick Shanley rendező (a magyar filmkedvelők leginkább a Kétely című 2008-as film kapcsán ismerhetik) az írekkel szemben, amikor úgy döntött, hogy saját színdarabját filmesíti meg, és egy annyira ír filmet csinál, amely már-már paródiába hajlik. Ehhez összegyűjtött néhány igazán nagynevű, ám a többségüket nézve nem éppen ír színészt, és rávette őket, hogy próbálják meg hihető ír akcentussal beszélni az angolt. A belfasti születésű Jamie Dornan (A szürke ötven árnyalata) helyzeti előnyből indult, de a londoni Emily Bluntnak (Hang nélkül) és a mindig, mindenben csodálatos Christopher Walkennek (A szarvasvadász) meggyűlt ezzel a baja. Rövid kutakodásom után arra a következtetésre jutottam, hogy még az ír sajtót is megosztotta az akcentusok hitelessége, szóval hol jövök én ahhoz, hogy ebben a kérdésben döntsek: meg sem próbálok. De azt azért megállapíthatom, hogy az erős akcentusok adnak egy extra adag bájt a filmnek. Egyedül Jon Hammnek (Mad Men – Reklámőrültek) nem kellett megerőltetnie magát, mert ő egy amerikait játszik a maga amerikai akcentusával. Szerencsés ember.

A film rögtön a magas, sziklás óceánpart képével indít, majd a kamera a magasban siklik az idillien zöld ír vidék felett, hogy rögtön meg is érkezzünk egy farmra, ahol narrátorunk, az öreg Tony Reilly (Christopher Walken) él a fiával, Anthonyval (Jamie Dornan). Az a legfőbb baja, hogy bár odaígérte a farmot a fiúnak, sajnos a srácnak valami rejtélyes oknál fogva esze ágában sincs megnősülni, ráadásul inkább hasonlít apja egykori feleségére, mint rá. Az öreg attól tart, a fiúval kihal majd a Reilly ág, a birtok pedig elkótyavetyélődik. Tény, hogy a farmer életmód egész embert kíván, és Anthonynak nem sok ideje van ismerkedni. Ám a szomszédban él a csodaszép Rosemary (Emily Blunt), aki valamilyen rejtélyes oknál fogva rajong a kissé teszetosza férfiért, ráadásul ezt a tudomására is hozza – bár nem ér el nagy áttörést, ugyanis Anthony folyton azt szajkózza, hogy ő nem hisz a házasságban. Ha még nem említettem volna: a film egy romantikus vígjáték. A kettejük közti drámát azzal próbálják feldobni, hogy bejön a képbe Anthony amerikai unokatesója, Adam (Jon Hamm), aki meg akarja vásárolni a farmot, és ha már úgyis odaköltözne, odavinné a szomszédban lakó Rosemary szívét is.

A szerelmi háromszögeket bemutató filmekben mindig az a legizgalmasabb, hogy végül a hős/hősnő kit választ, ám John Patrick Shanley egy pillanatig sem teszi kétségessé, hogy Adamnek esélye nincs, hiszen Rosemary szíve Anthonyé, ezzel azonban teljesen feleslegessé teszi ezt a mellékszálat. A szerelem ösvényein valójában egy 102 perces vonaglás, amiben két, egymás iránt nyilvánvalóan odáig lévő ember valamiért nem akar összejönni, a forgatókönyv pedig egyszerűen képtelen egy normális okot mutatni arra, hogy ez miért van így. Amikor pedig a játékidő vége felé mégis megpróbál előrukkolni valamivel, az olyan röhejes – az olvasó józanságának megőrzése érdekében inkább nem írom ide a megfejtést –, hogy tényleg azt hittem, nem egy romkomot, csak egy bizarr romkom-paródiát látok. A humor gyerekes és nem igazán működik (Anthony egy szamáron próbálja el a lánykérést, és rajtakapják, valamint esik-kel, amikor csak erre kérik), a romantika pedig egyszerűen nem akar megszületni – így mi jut nekünk? Az, hogy a film nagyon-nagyon-nagyon ír akar lenni. Ír pubok, Guinness-ivás, pipázás, nagy esők, népies stílusú ír zenék, szomorkás ír énekek, zöld mezők és olyan ruházat, aminek alapján sokáig azt hittem, hogy A szerelem ösvényein nem napjainkban, hanem néhány évtizeddel korábban játszódik, pedig nem így van. Már tényleg csak a manókat hiányoltam, hogy teljes legyen a kép, de úgy látszik, ez volt az a határ, amin már John Patrick Shanley sem akart átlépni. A túlírt és meglehetősen furcsa dialógusok olyanok, hogy élő ember soha nem beszélne így, az erőltetett műkonfliktusok pedig kellően kidolgozatlanok ahhoz, hogy bármiféle izgalmat rejtsenek magukban. Mi marad nekünk? Például az, hogy nagyon ritkán láthatunk csak olyan filmet, ami gyakorlatilag minden szempontból rossz, méghozzá annyira, hogy az már-már szórakoztatóvá teszi. Meg merem kockáztatni, hogy ha legurítunk közben néhány Guinnesst, egész jól fogunk szórakozni közben.

A szerelem ösvényein az HBO Max kínálatában látható.