◼Már több mint egy évtizede, hogy orgonapárbajra gyűlhettek össze a budapesti érdeklődők, s azóta számos országban is sikerrel rendezik meg a rendhagyó előadásokat. Honnan jött az ötlet, hogy ilyen keretet adjon egy hangversenynek?

Úgy véltem, ilyen előadásra többen lesznek kíváncsiak, mint a megszokott orgonahangversenyre, és nem példa nélküli, hiszen a zenetörténet során már számos ilyen párbajt feljegyeztek. A szász választófejedelem udvarában például 1717-ben Louis Marchand, korának ünnepelt orgonistája akart párbajozni Johann Sebastian Bachhal, de ahogy a francia muzsikus meghallotta a gyakorló Bach játékát, sarkon fordult, és távozott. Ennek az elmaradt párbajnak örökébe lépett az első rendhagyó hangverseny 2009-ben, a Müpában, amikor a párizsi Thierry Escaich és a berlini Wolfgang Seifen mérte össze tudását. Az érdeklődők már akkor is zsúfolásig megtöltötték a termet. Batta Andrással ketten állítottuk össze a feladatokat, s vezettük a versenyt. Azután persze magam is párbajozó lettem, és azt tapasztaltam, azért arat mindenütt sikert ez a fajta előadás, mert így a publikum teljesen más megvilágításban találkozik az orgonával és az improvizációval. A két műsorvezető szerepe is fontos, ők informálják a közönséget, segítenek a produkciók értékelésében, megértésében. Ezáltal ismeretközlővé, szórakoztatóvá és tartalmassá válik az előadás, a hallgatóság nemcsak az orgonához kerül közelebb, hanem magához a zenéhez is. Mindig érzem, hogy felfokozott a figyelem, feszültséggel teli várakozás jellemzi a hallgatóságot, hiszen valamennyi előadás egyszeri és megismételhetetlen. Épp ezért fogadták mindenütt szívesen a világban, s bár az alapötlet ugyanaz, minden helyszínen kicsit mássá vált az orgonapárbaj. Ausztriában például két helyszíne volt a megmérettetésnek, s így két különböző orgonán kellett játszani, Párizsban két csapat versenyzett egymással, de akadt már olyan est is, amely során nemcsak orgonán, hanem csembalón, fortepianón is meg kellett mutatniuk a párbajozóknak a tudásukat. Megesett, hogy a közönség írta össze a feladatokat, s egy kosárból kellett húznunk. Legutóbb most tavasszal, Bergamóban voltunk orgonapárbajon, aminek idén több országban is lesz folytatása.

◼Többször beszélgettünk már arról, hogy az orgonajáték nehézségét éppen az adja, hogy minden hangszer más és más…

Olyannyira – ezt a hasonlatot Olivier Latry francia művész hozta fel egy koncerten –, hogy akkora a különbség, mintha az ember egyik autóból átülne egy másikba, amelyben fel van cserélve a gáz és a kuplung… Maga az orgona is sokkal bonyolultabb hangszer, mint a zongora, hiszen nemcsak a kéznek, hanem a lábnak is nagy szerep jut. Kézzel-lábbal, négyfelé figyelve kell játszanunk. S míg egy fúvós hangszeren, hegedűn vagy zongorán azonnal létrehozható a kívánt hang, a leghalkabb vagy a leghangosabb, az orgonán be vagy épp ki kell kapcsolni a megfelelő sípsorokat a dinamikai sorrendhez, s be kell állítani a hangszíneket.
A közönség pedig nem érzékelheti, hogy a felhangzó zene mögött mennyi technikai manőver rejlik… Kicsit olyan az orgonánál ülni, mintha egy pilótafülke gombjait kezelné az ember, de épp a bonyolultsága miatt szeretem annyira ezt az instrumentumot.

◼Egy korábbi interjúnkban említette, ahhoz, hogy jó orgonajátékossá váljon valaki, elhivatottságra is szükség van. Hogyan látja, hiszen tanít a Zeneakadémián és a Conservatoire de Paris-nak is előadója, sok fiatal akad, aki ezt a hangszert választja?

A mai világ fő áramlatai éppen ellentétesek azzal a gondolkodással, életmóddal, ami az orgonához kell. Mindenki mindent egyre gyorsabban akar, hiányzik az az elmélyülés, ami ahhoz szükséges, hogy megértsük a nagy klasszikus műveket. Egyre kevesebben vállalják, hogy elmerüljenek ebben a zenei dimenzióban. Sokkal felületesebbé vált a tudás, és sajnos túlzottan teljesítményorientált rendszer alakult ki.
A sikert vizsgákban, versenyekben mérik, nincs idő a tét nélküli kísérletezésre, arra, hogy elég mélyre jusson valaki egy-egy darab megismerésében, sajnos ezt tapasztalom. Pedig fontos, hogy az ember megteremtse azt a teret, időt magának, amelyben a belső szükségletei alapján foglalkozik a zenével. Mindenesetre arra törekszem, hogy a növendékeimet ebben támogassam.

◼Mennyiben hat a pályájára a tanítás?

Jelentős családi hagyományokat követve kezdtem tanítani, hiszen nagyapám a Bartók Konzervatórium igazgatója volt, s a pályája kántortanítóként indult, a nagyanyám pedig ugyancsak zenepedagógusként dolgozott. Nagyon szeretek tanítani, rengeteg szakmai hozadékkal jár, hiszen amikor az ember átadja a tudását, akkor a maga számára is meg kell, sőt, újra kell fogalmaznia a gondolatokat előadásról, technikáról, játékról, s így sokkal tudatosabbá válik. Azt is lényegesnek tartom, hogy az ember ne csak a teremben oktasson, hanem a hangversenyeivel is mutasson utat a fiataloknak. Lassan már húsz esztendeje tanítok, de ma is nagyon izgalmas számomra. Azt tapasztalom, hogy egyre elfogadóbbá válok, megpróbálok minden növendéket egyedi, megismételhetetlen előadóként szemlélni, és azt tartom a legfontosabbnak, hogy mindegyikük megtalálja a maga zenei útját és a boldogságát ebben a hivatásban.

◼S hol tart most a saját zenei pályáján?

Jelenleg újratervezési szakaszban járok, a szakmai és a magánéletemet tekintve egyaránt. A versenygyőzelmek, díjak indították el a pályámat, sok éven át hatalmas pörgésben éltem, most sokkal inkább vágyom a nyugodt, elmélyült munkára, arra, hogy ne azért gyakoroljak, mert egy koncertre kell felkészülnöm, hanem azért, mert nagyon érdekel az adott mű, és a mélyére akarok jutni. Arra vágyom, hogy önazonos legyen, amit csinálok, s ehhez komolyan és őszintén szembe kell néznem magammal, aminek mindenképpen lesznek a zenében és a tanításban is megnyilvánuló vetületei. Része az is, hogy párommal, Kepes Julival elindítottuk a Zenélj szabadon mozgalmat. Juli, aki fiatalon maga is zenélt, énekelt, Alexander-technikát tanít, főleg zenészeknek. Ez a több mint százéves módszer, melyet világszerte hatékonyan használnak a zenészképzésben, abban segít, hogy tudatos testhasználattal, fizikai és lelki feszültségek nélkül, megfelelő minőségű figyelemmel tudjunk a zenélésben jelen lenni. A hangszerünkről, a zenéről rengeteget tudunk, de a testünkről, a pszichénk működéséről szinte fogalmunk sincs. A Zenélj szabadon arról szól, hogy azokat az ismereteket, amelyeket Juli az Alexander-technikával töltött huszonöt éves pályája során elsajátított, és azt, amit én az improvizációról megtanultam az elmúlt húsz évben, összegezzük, s a kreatívabb, szabadabb játékban segítő tapasztalatokat workshopokon igyekszünk a zenészeknek és a tanároknak átadni. Már működik a Zenélj szabadon honlap, az első mesterkurzusunkat március végén tartottuk a győri egyetem zeneművészi karán. Későbbi terveink között táborok szervezése, akár még ezen az elven alapuló iskola is szerepel. Bennem pedig egyre inkább az fogalmazódik meg, hogy legszívesebben olyan gyerekekkel foglalkoznék, akik még nem kerültek bele a teljesítményorientált rendszerbe. Akikkel mindenféle előzetes igény nélkül, ítélet-, stressz- és feszültségmentesen, csak a belső tartalomra figyelve zenélhetünk.