A történet 1989 márciusában, az Ellenzéki Kerekasztal létrejöttével kezdődik, és a kormányfő kórházi halálos ágyán ér véget, jó négy évvel később. A kötetben mindig a gyakorló politikus élményei, közvetlen tapasztalatai nyomában járva, olyan, az ország sorsát fordító eseményekről olvasunk, mint az első szabad országgyűlési választások, az MDF–SZDSZ megállapodás, kilépés a Varsói Szerződésből és a KGST-ből, a magyar miniszterelnök befogadása a transzatlanti elkötelezettségű államok vezetőinek körébe. Bár Kónya néhányszor hivatkozik Debreczeni József Antall-könyvére, nem tudományos munkát alkotott, amelyben összefoglalja és elemzi az Antall Józsefről rendelkezésre álló és örvendetesen gyarapodó irodalmat, hanem tulajdon megélt tapasztalatait összegzi. Meghitten emlékezik meg a szilárd értékeket követő patríciusi politizálás egyik utolsó képviselőjéről.

A kötet a „kompromisszumkész forradalmár” és a „rendszerváltoztató miniszterelnök” nagy szerkezeti részeibe sűríti az 1989 és 1993 közötti időszak főszereplőjéről szerzett élményeit, politikusi benyomásait. Majd ezt kiegészíti a külföldi kortársak, állami vezetők Antall Józsefről megfogalmazott gondolataival, emlékeivel, melyeket a munka végére, mintegy függelékként illeszt.
(A kötetben egyébként időről időre QR-kódokat is találunk, amelyek segítségével a XXI. század embere mobiltelefonjával közvetlenül elérheti az egykori miniszterelnökkel készült riportokat és más kordokumentumokat.)

A könyv évtizedek távlatából újra szembesít minket a korszak nagy belpolitikai ügyeivel és meghatározó közszereplőivel. Alapvető emlékirat: regényes-izgalmas elbeszélésszövéssel eleveníti meg a sorsfordító időket. Újra átélhetjük sokunk meghatározó élményét, azt, hogy a rendszerváltozás forgatagában, a pártgyűléseken és politikai vitákban egyszer csak megjelenik valaki, aki pontosan tudja, hogy mit akar, ezt nagyon meggyőzően képviseli, és világos elképzelése van a megvalósításról is. Aki Eötvös József nyomán vallja, hogy a demokráciát nemcsak kimondani, hanem organizálni kell.



A könyv lapjait forgatva megtaláljuk a máig tartó médiaháború gyökereinek bemutatását is. A ma már hihetetlennek tűnő, de szomorúan igaz történetet arról, hogy az állami Magyar Televízió nem tartotta fontosnak, hogy a miniszterelnök rendszerváltoztató kormányprogramot ismertető beszédét közvetítse az Országgyűlésből. A választók nem hallhatták a történelmi súlyú mondatokat a szabadságról, morális újjászületésről, gazdasági fordulatról,  a visszatérésről az európai kontinens megbontott egységébe. Ráadásul utóbb az MTV megtagadta az első száz napról készült miniszterelnöki interjú
sugárzását is, teljes mértékben félreértve, sőt kiforgatva a sajtószabadság lényegét.

Az emlékezésben – érthetően – komoly figyelmet kap a Magyar Demokrata Fórumon belül a Csurka István képviselte radikális jobboldallal való küzdelem is, pontosabban viaskodás, majd szakítás. Mindez éppen a rendszerváltozás döntő éveiben mérhetetlen sok időt, szellemi és érzelmi energiát emésztett fel. Csakúgy, mint a Göncz Árpáddal folytatott viták, amelyeket végül az Alkotmánybíróságig kellett vinni. Antall Józsefnek ismételten csalódnia kellett az egykoron legalábbis politikai szövetségesnek hitt köztársasági elnökben, aki a taxisblokád idején és a média körüli konfliktusokban nem tudott szabadulni az SZDSZ, a balliberális pártérdekek szorításából. Így eshetett meg az a döbbenetes történet is, hogy mire Kajdi József miniszterelnöki államtitkár átsétált a Parlament északi kapujától a déli bejáratig, azaz a kormányfő irodájától az államfő hivataláig, Göncz Árpád már vissza is vonta – az Alkotmánybíróság világos döntései ellenére – a néhány perccel korábban szóban tett ígéretét a rádió és a televízió alelnökeinek kinevezésére. Olvashatjuk a beszámolót az utolsó cserben
hagyásról is, amikor a köztársasági elnök első közjogi méltóságként a kormány által támasztott jobboldali veszéllyel riogatott a La Stampa olasz lapnak adott interjújában, miközben a miniszterelnöknek már csak hetei voltak hátra. És látjuk az akkori parlamenti ellenzék részéről a túlfeszített szembenállást, amely csak a hatalom minél előbbi megragadását tartotta szem előtt, nem felfogva vagy csupán másodlagosnak tartva, hogy milyen történelmi lehetőség előtt áll az ország. Hivatali ideje alatt a miniszterelnök szinte végig egyszerre küzdött a betegségével és egy értelmetlenül kegyetlen, a nemzeti tradíciók iránt érzéketlen, együttműködésre képtelen ellenzékkel. Viaskodott a magyar politika – sajnos azóta is jól ismert – három gyengeségével: az opportunizmussal, de még inkább a doktrinerséggel és a kocsma-politikával. Tette ezt politikai arányérzékkel és eleganciával, demokratikus elkötelezettséggel és európai látókörrel.

A bennfentes tudásával megírt, tanulságos történeteknél is fontosabb, hogy a könyvben egy lassan feledésbe merülő közjogi hagyomány és tapasztalat, a jó kormányzás filozófiája elevenedik meg. A szilárd hit a jogállamiságban, ahogy Antall fogalmazta: „Én ezt a kettőt, a magyarságot és egy jogállamiságon alapuló parlamentáris demokráciát alapnak tekintem a Magyar Demokrata Fórumban.” Ehhez társult elkötelezettsége a fair play-politika mellett: „Amíg én vagyok a miniszterelnök, politikai ellenfeleinkkel szemben nem fogunk adminisztratív eszközökkel fellépni. Ez a pártállamban volt szokás, demokráciában a politikai harc kormányoldal és ellenzék között azonos feltételek mellett folyik, a kormánynak nincs joga a politikai harcban hatalmi eszközöket felhasználni.” Továbbá testet ölt a meggyőződés a szövetségesi rendszerre épülő felelős diplomácia, az egyértelmű külpolitikai orientáció szükségességéről, az előbb-utóbb újra megjelenő orosz veszélyre is figyelemmel. Mert a külpolitika az a terület, ahol a kalandorságnak, a rövid távon esetleg hasznosnak tűnő ügyes húzásoknak nem lehet teret engedni. Ahogy a kormányalakítási megbízást elfogadó beszédében is mondta: „Ha nem tudjuk megmutatni a világnak azt, hogy Magyarországot felelősségteljes politika irányítja, akár a kormányzat, akár az ellenzék oldaláról, ha nem tudjuk megmutatni azt, hogy a külpolitikai és belpolitikai feltételek közepette mindent megteszünk azért, hogy Magyarország politikailag stabil, gazdaságilag felfelé emelkedő legyen, akkor a veszélyek óriásiak lehetnek.” Antallt e törekvéséért a Nyugat meghatározó politikusai mindig is nagyra becsülték, és komolyan számításba is vették. A jogállam védelme mellett jól tapintható, visszatérő elem volt Antall gondolkodásában a hivatkozás a magyar közjogi hagyományra, az 1848. évi III. törvénycikk és az 1946. évi I. törvény rendelkezéseire, valamint a közjog sugallatára. Ez a közjogi műveltség és érzék számos, alkotmányjogilag akkor még kidolgozatlan kérdésben eligazította a miniszterelnököt. „Alkotmányos ember volt”, jellemezte gyászbeszédében Szabad György.

Három évtized után óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mi maradt az „alkotmányos ember” politikai hagyatékából. Egyrészt egyetérthe-tünk Kónya Imre ítéletével abban, hogy Antall József „átvitte az országot a túlsó partra”, végrehajtotta a rendszerváltozást Magyarországon. Kormánya lefektette a jogállam, a parlamentáris demokrácia, a szociális piacgazdaság alapjait. Nem engedett sem a mindig homályos „harmadik út” kísértésének, sem a nemzeti hagyományokkal és adottságokkal nem számoló, importált gondolatokra épülő vaskalapos politizálásnak. De a politikai mű távolról sem volt kész és befejezett, még alakításra várt. A sors, a betegség, a korai halál bizonyára sok mindenben megakadályozta a miniszterelnököt; nem tudjuk, mi lett volna, ha 1993 decemberében nem fejezi be örökre pályafutását.

Ugyanakkor, becsukva a könyvet, nehezen elűzhető érzés kezdi rágni az olvasót. Félő, hogy az Antall József által képviselt politikai program, amely egyesítette a nemzeti liberalizmus, a konzervativizmus és a kereszténydemokrácia értékeit és erényeit, egyszerre volt európai és nemzeti, ma is veszélyben van Magyarországon. Csakúgy, mint az arányt és mértéket képviselő, évtizedes távlatokban és következményekben gondolkodó, hazát és haladást egyaránt szem előtt tartó, elegáns politikai stílus.
A tudás arról, hogy a feltámasztott indulat újabb indulatot szül majd, ezért attól tartózkodni kell. Antall József egyik legutolsó, a könyvben is idézett mondata: „Harcoljatok tovább, ezt mondd meg Kónyának”, immár nem csak Kónyáéknak szól.