Mit jelent az ősvigasztalás, és hogyan szólal meg az előadás különböző helyzeteiben?

Az ősvigasztalás szó az ősi tiszta erkölcsiséget szimbolizálja, úgy is értelmezhetjük, mint a törekvést a pozitív állapotra. Tamási Áron különböző helyzetekben, de hasonló kontextusban használja a kifejezést. Kispál Julát – mindkét szerelmes férfi (Csorja Ádám és Gálfi Bence) a „Te, te Ősvigasztalás!” – megszólítással említi. Jula fogadott lány, még ártatlan, a szeplőtelen szűz gondolatát juttatja eszünkbe. Hasonló képzettársítást hoz a bor jelenléte. Ugyanaz a két szereplő a szökés pillanatában a borral teli kancsót ősvigasztalásként említi, ez hálaadásként is tekinthető, szimbolizálva Krisztus kiömlő vérét.

Béres László rendező

Miért különleges ez a színpadi alkotás?

Tamási Áron arra ösztönöz, hogy a szöveg egyeduralma helyett a rituális színház felé mozdítsuk el az előadást, amelyben a szó érzelmi funkciója kerül előtérbe. Az író balladai expresszionizmusa magától értetődő természetességgel születik meg egy élő, létező folklór világból, amelyben a székely életérzés a pogány és a keresztény mitológiával keveredik. Az előadás, illetve a darab szövegteste nem a mai beszélt stílust eleveníti meg, hanem egy teremtett nyelvet, amelyben liturgikus jelenetrészek elegyednek archaikus, pogány imáknak tűnő mondatokkal, másutt dialógusokkal. Azt gondolom, hogy ez a szöveg sokkal inkább zenei fogantatású, halottsiratókkal, regölésekkel, inkantációkkal. Leginkább az ősi népek beavatási szertartásaihoz vagy az egyházi liturgiákhoz hasonlítható. A szavakat kísérő ének, zene és tánc érzelmi felfokozottságot, bódulatot idéz elő. Erről a hatásról beszélt Tamási a Virrasztásban 1940-ben közölt Színházat óhajtunk című vitaindító írásában, amikor azt mondta: „Mert lehet magyarul beszélni az értelem számára, s lehet az idegrendszernek.”

Milyen nehézségek adódtak az Ősvigasztalás színpadra alkalmazásakor?

„Színmű 4 jelenésben, megelőző játékkal” – írta Tamási darabja meghatározásaként. A jelenés szót értelmezhetjük úgy, mint a jelenet szó régies változatát, de úgy is, mint szokatlan jelenséget, látomást. Számomra ez is jelzés: a valósághű ábrázolással ellentétben más minőséggel találkozunk. Az Ősvigasztalás a lét ősi alaphelyzeteiről beszél. Halálról, halottsiratásról, temetésről, szerelemről, féltékenységről, gyermek utáni vágyról és az ölésről. Ez nem társadalmi színmű, hanem létdráma. Nem egy konkrét történetet mond el konkrét emberekkel, konkrét időben és térben, hanem általános életérzéseket idéz fel, olyan szituációkban és hangulatokkal, amelyeknek már az emlékeit is tudatunk alá szorította civilizációs életformánk. A legnagyobb kihívás számomra az előadás rituális vonalának a megteremtése, illetve az egységének megőrzése volt. Ugyanis dramaturgiailag két vonal, két stílus ütközik. A szerző hol történetet próbál mesélni hagyományos eszközökkel (cselekmény, dialógus, szereplők), hol pedig szertartásokat elevenít meg (inkantációk, repetitív szövegek, mondatok túlfeszített ritmusával). Az általam választott úton egyfajta filmforgatókönyv szerint sorjáznak a különböző rítusok. Temetési, siratási, vérszerződési regölések, szertartások. Fontosnak találtam az előadásban a szerző által javasolt akciók megőrzését, megkeresve szertartásszerű megközelítésüket.

A szavakon túl ének, zene, tánc együtt él a színpadon

A békéscsabai Jókai Színház bemutatója után rendezte meg a kolozsvári Állami Magyar Színházban is. Változott az előadás?

Békéscsabán a stúdiószínházban mutattuk be a darabot 2017-ben. A kis teremben a fizikai közelség következtében szinte együtt éltek a színészek és a nézők. A beavatás erősebbnek tűnhetett. A főszerepet játszó Kovács Frigyestől egy idősödő, ám életerős Csorja Ádámot láthattunk, aki heves székely indulatokkal perelt Istennel. Az előadás szinte egyetlen elsöprő erejű, dühödt kiáltássá lett. Az akkori olvasatomban a bírósági tárgyalás, amelyben a világi bíróság Csorja Ádámot elítéli, mert teljesítette haldokló bátyja kérését és elégette a holttestét, koncepciós perként jelenik meg. A jelenet valójában két világ, két értékrend, a fennálló társadalmi rend és az ősi hagyomány szembenállásáról szól.

Kolozsvárott a Hegedűs a háztetőn próbafolyamata alatt fogalmazódott meg bennem az Ősvigasztalás ottani megrendezésének gondolata. Ahogy Bogdán Zsolt Tevjeként megmutatta a kisember tépelődéseit, kételyeit, ahogy Istennel beszélget, megéreztem, érdemes lenne továbbvinni ezt a sajátos „perlekedést” Istennel. Annál is inkább, mert az Ősvigasztalás eredetileg Kolozsvár számára íródott, 1924-ben a Janovics Jenő (1872–1945) színész, színigazgató vezette színház által meghirdetett drámapályázatra küldte el Tamási.

A kolozsvári előadásban Csorja Ádám a maga esendőségében jelenik meg, vívódásai kíméletlenül önleleplezők. A közösség viszonyulása is árnyaltabb. A bírósági tárgyalás jelenete a ma divatos talk show-ként jelenik meg, karikírozva a „székelykedést”, aminek – tudjuk jól – a valódi székely néplélekhez semmi köze. Itt a székely archaikus világrend panoptikumként tűnik fel.

A rituális színház felé mozdul el a játék 

Miért aktuális és erőteljes ma is az Ősvigasztalás?

A mű születésének pillanatában az emberiség éppen túl volt az első világháborún, a nagy katasztrófán, és a megváltást kergette. A múlt század húszas éveiben bontogatta szárnyait az avantgárd. A művészet képviselői a messianisztikus eszméket keresték. Ennek jegyében született az Ősvigasztalás, amelyben Tamási a székely nép sorsával foglalkozik: „Népünk gyökere mégis szakadozik, s hogy újak verődjenek, nem jár reá az idő” – mondja Csorja Ádám, a darab főszereplője. Tamási szemléletében az ember és a természet között valaha létezett harmónia helyét a káosz és erkölcsi szenny foglalja el. Mindannyian hiszünk valamiben, még az is, aki azt állítja, hogy nem hisz semmiben. Míg a megelőző évszázadokban az univerzum középpontjában Isten állt, századunkban háttérbe szorult, helyét az ember akarja átvenni. Ez a darab az Istenkeresésről, sőt állíthatjuk, hogy egy kétségbeesett megváltáskeresésről szól. Ez pedig mindannyiunk problémája, most a XXI. században még inkább, amikor folyamatosan önigazolást keresünk a cselekedeteinkre, a létezésünkre.

Nyitókép: Az Ősvigasztalást a kolozsvári Állami Magyar Színház Tamási Áron születésének 125. évfordulójára mutatta be.  Fotók: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház