Politikai háttér: Sztálin halála után, 1953. június 13-án, Moszkvában a szovjet elvtársak kiebrudalták Sztálin legjobb magyar tanítványát, Rákosi Mátyást a magyar miniszterelnöki bársonyszékből. Társadalmi háttér: 1954. július 4-én, Bernben, a labdarúgó-világbajnokságon veszítettünk a döntőben.
Merre tovább, magyarok?
Gondban vannak, fejüket vakarják a kortárs filmkritikusok. Bugyirózsaszín bolsevik giccs a színes, magyar úttörőfilm, de szeretik a nézők és jóváhagyóan rábólintott a pártvezetés, mert haladó, pártszerű, szórakoztató néznivaló a dolgozó népnek.
Csak okosan, óvatosan, körültekintően filmkritikus elvtársak!
„…bármit kifogásoljunk is a filmben, mégis köszönjük az írónak, hogy gyerekfilmmel teremtett alkalmat gyerekeknek szívet melengető szereplésre, és a rendezőnek, hogy ötezer jelentkező közül kibányászta ezt a kisfiút.” (Béke és Szabadság, 1954. november 24.) A fél országot elbűvölte az idő tájt Koletár Kálmán csibészesen hamiskás mosolya.
„Az államosított filmgyártásnak ez az első gyerekfilmje, mégis úgy érzem, túlszárnyalja a nálunk játszott külföldi gyerekfilmek nagy részét.” (Színház és Mozi, 1954. november 19.) Haladó filmrendezők számára követendő példa a kis rész, például A mi utcánk csapata című szovjet film.
„Utoljára említjük a rendező Gertler Viktor munkáját, holott az íróval együtt elsőként kellett volna. Gyerekekkel elérni a természetességnek azt a fokát, ami ebben a filmben csekély kivétellel sikerült, csak türelmes és odaadó művészi munkával lehet.” (Szabad Nép, 1954. december 4.) Megszületett hazánkban a sztálinvárosi Huckleberry Finn!
„Amikor a film végén ezt a kisfiút ünneplik a mérkőzést eldöntő három góljáért, akkor a szellem s test harmóniájáért megküzdött harcnak győzelmét ünneplik.” (Színház és Filmművészet, 1954. december) A magyar ifjúság munkára, harcra kész!
Egyfelől, másfelől, mindazonáltal és természetesen hovatovább…
„Úgy érezzük, gondosan kilakkozott, nagyon idilli és cselekményében meglehetősen szegényes képet kapunk a mai gyerekek életéről.” (Béke és Szabadság, 1954. november 24.) A „kép” valóban kilakkozott. Az úttörők mindig frissen vasalt ingben járnak, minden fiúnak vadonatúj versenybiciklije van; a munkásszálláson ragyogó tisztaság, hófehér ágynemű, olvasásban elmerült, komoly férfiak; az üzemi (műanyag csajkás, viaszos-
vászon-emlékű) étkezdében mintás asztalterítő, a dolgozó nép porcelántányérból kanalazza a húslevest, a munkásasszonynál éppen van fél kiló házi szalonna, hogy megajándékozhassa az ágrólszakadt, éhes főhőst.

Koletár Kálmán, Gózon Gyula és Ruttkai Éva
 

„A leghálásabb – de ugyanakkor a legnehezebb téma a gyerekekről szóló film alkotása. Nagyon finom érzéket, hozzáértést igényel. Bonyolult, szövevényes mondanivalót nem bír el, mert akkor nem igaz a film, az egyszerűség viszont hamar átcsúszhat bárgyúságba.” (Színház és Mozi, 1954. november 19.) Sztálin halála után a korkegyenc írónő legotrombább ötletét – regényében a kijózanodott öreg Tóthnak jut eszébe: Dunapentele legyen Sztálinváros! – a forgatókönyv írásakor elfelejtette, de a film „története” így is átcsúszott bárgyúságba. Az elegáns tanárnőt nem zavarja a sok jól öltözött úttörő között a rongyos, koszos ruhájú új fiú; nagyapa és Králik bácsi teherautóval érkeznek meg az elhagyott, vadregényes szigetre; az analfabéta, alkoholista nagyapa egy perc alatt örökre leszokik az italról és villámgyorsan megtanul írni; az iskolakerülő Tóth Berci jobban, gyorsabban tud – fejben! – százalékot számolni, mint az egész eminens úttörőcsapat…
„…magatartásában ez a kedves gyermekcsapat mégis valahol az irrealitás határán mozog, uniformizáltak, nem csak külsőben, de lélekben is.” (Szabad Nép, 1954. december 4.) A film elejétől végig az irrealitás határán mozog. Az italboltnak nevezett kocsmának áruházi kirakata van, zsúfolva palackozott italokkal; az úttörőcsapat tagjai mindig egyszerre, egy indulattal mondanak hol erre, hol arra, hol igent, hol nemet, mintha dróton rángatná őket az írónő és a rendezőbácsi; minden jelenetben mindig – a nap állása szerint! – délelőtt tizenegy óra van… és émelyítően kék az ég.
„Ezen a filmünkön is minden túl rózsaszínű, felhőtlen, nemegyszer bántóan édeskés. Azt már semmiképpen sem hisszük el, hogy a nagyon bájos, fiatal tanítónő négy vagy öt olyan rafináltan egyszerű eleganciájú ruhát visel, amilyeneket csak a legdrágább ruhaszalonban csináltathatott a havi 800 forint fizetéséből. És legalább egyszer csepegne az eső, vagy csak beborulna, mert az állandó felhőtlen kék ég kissé émelyíti az embert.” (Színház és Filmművészet, 1954. december) Kissé? Nagyon!
Kérdés: ha a kép kilakkozott, ha a történet bárgyú, ha valóság helyett a látvány az irrealitás határán mozog, ha hiteltelen a film, mert hihetetlenek a részletek, miért szeretik a filmet évtizedek óta a nézők? A múlt század nyolcvanas éveiben megvásárolható volt videókazettán, számtalanszor műsorra tűzte a televízió. Ma is nézhető film.
Gózon Gyula mesélte: előfordult, hogy órákig állt a forgatás, mert Koletár Kálmán – ez a csibész! – valahová elcsavargott. Aztán este megnézték a napközben forgatott felvételeket, és mindenki mindent megbocsátott a csavargó csibésznek: a látottak mindenkit elbűvöltek. Koletár Kálmán ma már égi tájakon csavarog, de egy mondatba sűrített életelvét, életkedvét az utókorra hagyta: Meg lehet próbálni! Széttaposott cipőjében, rongyos ruhájában ez a hajdanvolt csibész ma is szerethető.
Ruttkai Éva apró ember korában gyerekszínész volt. Tizenévesen arról álmodott: tanárnő lesz. Aztán örökre magához láncolta a színpad, de 1954-ben tanárnő lehetett – filmszerepben. Mesevilág: Margit néni a filmben elegánsabb ruhákat hord, mint a színésznő Ruttkai Éva hétköznapi életében. A szerep megvalósult álom: a gyerekszereplők a filmben, a nézők a moziban nagyon szeretik Ruttkai Évát, a kedves tanárnőt, akit az úttörők Margit néninek szólítanak.
A bőbeszédű, örökké önmagát fényező Králik bácsi különleges csodabogár: ilyen „hivatalos személy”, mint a Balázs Samu életre keltette habókos öreg szaki, még véletlenül sem létezett az épülő Sztálinvárosban, ahol egy hajdani csapos nyilatkozata szerint: „a kocsmában minden este előkerült a kés”. Králik bácsi olyan ember, akinek önhitt öntudatát nem tudták megtörni az elvtársak, hite szerint feneke alatt a sámli valójában trónszék. Králik bácsi igazi mesefigura: a gyerekek szeretik a kedves, hihetetlen mesefigurákat – a felnőttek is.

Palotai Boris ma már porlepte, vaskos ifjúsági regénye, amelynek alapján a forgatókönyvet írta: Sztálinvárosi gyerekek. „A film a sztálinvárosi gyerekek derűs életét mutatja be” – tájékoztatta tévesen olvasóit a Szabad Nép 1954. október 6-án. Sztálin halott, a filmből eltűnt Sztálinváros. A külső felvételek Almásfüzitőn készültek, és a városnak – ahol az úttörőpajtások szorgalmasan vasat gyűjtenek, lelkesen bicikliversenyeznek, életre-halálra labdarúgó-mérkőzést vívnak –, a városnak nincs neve a filmben. Név nélkül egy újságíró ezt szóvá is tette: „Vagy talán a kormányprogram után nem tartották »ildomosnak« új, szocialista városunk emlegetését?” (Esti Budapest, 1955. január 9.)
Gertler Viktor okos ember, érti az idők szavát. Ildomos, nem ildomos – Sztálin halott, 1953. július 4-én új kormányprogramot hirdetett Nagy Imre miniszterelnök –, felejtsük el Sztálinvárost, a vas és fém országát! Igaz, hogy „A film írója Palotai elvtársnő” (Pajtás, 1954. november 25.), akinek regénye a sztálinvárosi gyerekekről szólt, csakhogy ezek a jólfésült úttörőpajtások a filmben már nem sztálinvárosi gyerekek.
Bernben, 1954 nyarán a labdarúgó-világbajnokságon veszítettünk a döntőn, de ősszel, a Vízművek Sporttelepén a hetedikesek öldöklő csatában lefocizták a nyolcadikosokat. Hajrá magyarok!
Egy szakember a Népsportban 1954. szeptember 24-én ingerülten felrótta a film készítőinek: „a film sportszempontból nem szakszerű”, és 1955. szeptember 2-án ítélkezett is: „Az Én és a nagyapám sok értéke mellett is hatástalan maradt, mert ennek a filmnek viszont a sportbeli részét nem dolgozták ki elég alaposan.”
Bocsánatos bűn: szemellenzős szakemberek mondhatnak, leírhatnak vérfagyasztó ostobaságokat!
A film zárójelenetében örömzene-kísérettel érkezik a sportpályára a Králik bácsi vezette rozoga teherautó, rajta a Tóth Berci által „gyűjtött”, többmázsás, rozsdás lovas szobor, és a szobor hátán boldogan lovagoló nagyapa. A 7. osztály a vasgyűjtő versenyt is megnyerte. Pajtások! Győztünk! És az úttörőcsapat frissen vasalt, vakítóan fehér, sötéten kék úttörőruhában – köztük az ünneplőbe öltöztetett úttörő Tóth Berci – boldogan masírozik a csillebérci úttörőtábor felé. Ezek a csillogó szemű gyerekek azt hiszik: a boldog jövőbe robog velük az úttörővasút.

Régi film – régi tévedés.
De nagyapám (Gózon Gyula) és én (Koletár Kálmán) hat évtized múltán is lehetünk egy émelyítően édeskés, könnyfakasztóan szirupos, kacagtatóan túlkomédiázott, néha unalmas, gátlástalanul valóságtól elrugaszkodott, sikeres, közönségkedvenc szocialista-realista giccs-
parádé – örökre szerethető főszereplői.