A törvény képviselte megállapodás csak ott tud megszületni, ahol van közös megértés. Posztmodern időnkben azonban különösen kontrasztos képet mutat a bíróság mint e megállapodás egyik fő intézménye. Itt dönteni kell! De hogyan lehet ítéletet hozni abban a világban, amelyben minden darabokra esett szét, és semmi sem egyértelmű? A házasságra, a családra különösen is igaz ez. Ezért a jogra vetített fénypászmának mindennél erősebb társadalmi üzenete lehet. Így volt ez Taylor Hackford Az ördög ügyvédje (1997) című alkotásánál is.

Az Egy zuhanás anatómiája (Anatomie d’une chute) még mélyebbre ás. A tizenegyéves, látássérült Daniel vakvezető kutyájával megtalálja apja holttestét faházuk tövében. A film történetének lényege a végig nyitva tartott kérdés: baleset, öngyilkosság vagy gyilkosság történt?

Van-e egyáltalán valóság?

Mintha mindenki más-más világban élne. Mintha fogalmuk sem volna, miért, de nagyon nehezen tudnának kapcsolódni egymáshoz. Mintha egyáltalán nem értené senki a másik kimondott szavait. A főszereplő férfi és a nő is író. Konfliktusokat keresnek, hogy kiadható regénybe illesszék. Miközben témájuk fölött köröznek, maguk valósítják meg a „sztorit”. De melyik a valóság vajon? Az, amit magunkról gondolunk? Vagy ahogyan mások látnak minket? Az az igaz, amikor a legsötétebb pillanatainkat elmeséljük? Vagy inkább az, ahogyan magunkról legjobb pillanatainkban gondolkodunk? Miközben a film főszereplői – a bíróság előtt – erre keresik a választ, minden egyre kaotikusabb. A szavak sem működnek. Ráadásul két nyelven, angolul és franciául felváltva beszélnek (a francia férj felesége, Sandra Hüller, többnyire angolul, olyan hibátlan angolsággal, hogy már-már gyanút fogunk). A cím magyar fordítása kissé pontatlan. A francia chute szónak kettős értelme van: esés és bukás is egyben. A zuhanás nem adja vissza a kétértelműséget. A szereplők folyton keresik a szavakat. Aztán eljön a „nagy intézmény”, és rátekint erre a káoszra. Megpróbálja a maga skatulyájába beletuszkolni a dolgokat. Ez aztán még messzebbre lendít mindent mind a valóságtól, mind az élhető kapcsolatoktól.

Vannak érzékeny emberek a filmben,

akik egy pillanatra világosságot gyújtanak. „Mégiscsak izgalmasabb történet, ha egy írónő megöli a férjét, mint amikor egy tanár öngyilkos lesz” – hangzik el egy bejátszott tévéműsorban. Belső frusztrációink maguktól generálják a perverz történeteket. A posztmodern embernek kell az izgalom.

A valóság megragadhatatlan. Ezt a férfi–női szerepek tükörként való használatával is szeretné megmutatni a film. Talán ez az alkotás legkevésbé kidolgozott síkja. A férfikarakterek vagy nagyon agresszívek, mint a főügyész, vagy bűnbakkeresők, mint a pszichiáter és a férj. A női alakok viszont mindig talpraesettek és érthetők. Kár, hogy a női megértés a férfiak rovására válik megélhetővé. A szereplők társadalmi karaktere azonban fájóan ismerős. Megdöbbenve hallgatjuk a „szakértő” pszichiáter tanúvallomását, akinek csak arra telik, hogy bűnbakká tegye a feleséget, mikor ezen áll vagy bukik minden. Nem egy ember, hanem egy házaspár esett a szakadékba. Sőt, nem is csak ők, hanem mindenki. Emberek, akik saját érzelmeik, karrierjük, egész életük hálójában hányódnak. A „nagy intézmény” pedig annyival tud szolgálni ebben a társadalmi kavargásban, hogy megkeresi a „bűnöst”.

A film egyik eszköze maga a „hang”. A férj titkos felvételt készít egy veszekedésről. Üvöltő zenével akarja elküldeni a látogatót. A kisgyerek hallását is vizsgálják, majd zongorázni kezd. Mintha a hangok nem is tartalmukban, hanem erejükben üzennének. Igazi kapcsolódás nélkül egyfajta kakofóniát idéznek elő. Látjuk a havas tájat, de semmi nem hozza el az idillt.

Kapcsolódni leginkább egy kutya tud.

A kisfiúval együtt a vakvezető talál valamiféle támpontot, bizonyítékot ebben a lehetetlen őrületben. Nem Saint-Exupéry kis hercege és rókája jött elő a mi posztmodern káoszunkban? A vak látnok és kutyája modern parafrázisaként: itt már csak egy látássérült kisfiú láthat! És ölelni is igazán csak egy kutyát lehet. A társadalom legkisebb, legérzékenyebb pontja képes csak arra, hogy a bukásban emelkedjen, hogy elhozza a fényt. A film zsenialitása, hogy úgy tudta végigvinni ezt a lélekemelő szálat, hogy semmiféle szentimentalizmus- vagy klasszikus happyend-íze nincsen. Egyszerűen és valóságosan hisz abban a rendező, hogy van megoldás. Hogy tényleg ott vannak mellettünk azok a tiszta lelkek, akik továbbvezetnek, ha elég elszántak vagyunk!

Igen, az odaszánás a kulcs. A családi káoszban megjelenik egy szociális munkás, akit a bíróság rendel ki, hogy vigyázzon a gyerekre. Különösen érdekes a bemutatott társadalmi intézményháló kettős arca: egyfelől teljesen élettől elrugaszkodott, másfelől mégiscsak megjelennek benne empatikus alakok. Ez a hölgy például elvezeti a kisfiút a felismerésre, hogy neki döntenie kell: mit akar igazságnak látni? Ez a fordulat még erősebben felvértezi őt a kishercegi minőséggel: a valóságot a megélhető szeretet felé akarja terelni. Vállalja feladatát, és morálisan az egész rendszer fölé kerül végső kérdésével: De hát miért? A bírónő fel is húzza szemöldökét erre a kérdésre, mintha magától eddig nem merte volna megkérdezni: Mi végre ez az egész?

A gyerek mondja ki, hogy

nem lehet a tényeket felsorolni, mert nincs okuk.

Igaz több kritikus véleménye, hogy ezek a mondatok furcsák egy gyermek szájából, de a rendező talán szándékosan jelzi ezzel a felnőtt társadalmi káosznak a rendszeren belüli megoldhatatlanságát. A film ezt a kérdést is olyan erővel be tudja illeszteni dramaturgiájába, hogy mire leesik agyunkban a súlyos tantusz, addigra már azt látjuk, hogy a bírósági tárgyalásról hazaérkező asszony fekszik az ágyon a kutyával, az egyetlen tiszta barátságra képes lénnyel.