Idén Veszprémben és Balatonfüreden láttam egy nyílt örökbefogadást (Hat hét), egy nemzetközi, generációs női problémakör kibontakozását (Hétköznapi kudarcok), egy női testépítősztorit (Szelíd), egy színházi filmet (A hattyú), egy fekete-fehér tévéfilmet (Az énekesnő), egy sokszereplős hommage-t (Mellékszereplők), egy Trianon-dokumentumfilmet (Akik a hazára voksoltak – Sopron 1921). A lista sokkal több és talán izgalmasabb alkotásokat is tartalmazhatna, de a IV. Magyar Mozgókép Fesztivál (MMF) négy napjából ezúttal csak alig másfelet tölthettem helyszínen. Muszatics Péter filmtörténész, a seregszemle programigazgatója a belátása szerinti legjobb magyar alkotásokat válogatta a mozi-, tévé-, egész estés és rövid dokumentumfilmek, a kisjátékfilmek, animációs munkák és moziklasszikusok szekciójába az idei évben is. Nem lehetett könnyű dolga: nagyjából kétszáz filmről beszélünk, amelyek közül száz alkotás bemutatására nyílt lehetőség Veszprém, Balatonfüred és Balatonalmádi kilenc mozihelyszínén (a vetítési lehetőségek a helyszínek és a napok függvényében valóban korlátozottak). Sajnos az MMF programján konkrét tematikai szempontok nehezen rajzolódnak ki (ellenben Csákvári Géza újságíró, programigazgató válogatása, azon kívül, hogy A kategóriás fesztiválok legjobb, legizgalmasabb alkotásait kínálja, mindig egyfajta ívet jelenít meg a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon). Itt azonban most nem egy nemzetközi fesztiválról, hanem egy olyan filmünnepről van szó, amelynek filmfelhozatala tulajdonképpen adott, hiszen az előző fesztivál óta elkészült és/vagy bemutatott mozgóképeket tűzi műsorra (kedvezményes jegyáron).

Kilenc helyszínen mintegy száz filmet vetített a Magyar Mozgókép Fesztivál, itt éppen a veszprémi Óváros téren (Fotó: Mikó Vencel)

 

A Magyar Mozgókép Fesztivál tulajdonképpeni „jogelődjét”, a Veszprém–Balaton Filmpikniket egyetlen alkalommal, 2020-ban főpróbaként rendezték meg alapvetően a pécsi, majd budapesti Magyar Filmszemle (1965–2012), a Magyar Filmhetek (2014, 2016–2019) és a Magyar Mozgókép Szemle (2020) szellemiségét egységes, modern és hagyományépítő módon továbbgondolva. A filmmustra veszprémi centruma sem esetleges választás: a szervezők a rendszerváltás utáni évre már teljesen kifulladt Veszprémi Tévétalálkozó (1971–1990) előtt is tisztelegni kívántak, másrészt pedig, miután 2023-ban – a romániai Temesvár és a görögországi Elefszína mellett – Veszprém és a Bakony–Balaton régió viseli az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) címet, a „királynék városánál” alkalmasabbat nem is találhatott volna a társszervező Nemzeti Filmintézet sem. Igaz, Magyarország másik jelentős filmfesztiválja, a CineFest immáron két évtizede sikerrel működik Miskolcon, ám az utóbbi években már egyre komolyabb jeleit látni annak, hogy az észak-magyarországi acélváros nyújtotta lehetőségek végesek, s turisztikai vonzereje is stagnálni látszik. „Miskolcot” hagyományosan szeptemberben rendezik meg, a helyszín távolsága a fővárostól mintegy 185 kilométer, a veszprémi–balatoni filmesemény viszont a nyári kulturális felhozatal egyfajta nyitányaként általában június első-második hetében startol. A Budapesttől barátságos, 120 kilométeres távolság (autóval nagyjából másfél óra alatt megtehető, de a MÁV-START kedvezményes menetjegyet vezetett be az EKF kiemelt programjaira) pedig jelképes Veszprém bizonyos tekintetben rohamléptékű fejlődése, a Balaton hűs vize és a kellemes előszezoni időjárás fényében.

Mégsem érdemes kiragadni néhányat a Magyar Mozgókép Fesztivál előnyei és hátrányai közül, mert egyikből legalább ugyanannyit fel lehet sorakoztatni, mint a másikból. Lehetnek apró fenntartásaink a Magyar Mozgókép Fesztivállal szemben, de meglátásom szerint a lehetőségekhez képest mégis igazán sokat nyújt. A tévé- és mozifilmes szakma, a színészek és a kulturális újságírók közössége tulajdonképpen a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) óta nem igazán jár össze, a veszprémi találkozási lehetőség viszont ezt évről évre orvosolni képes. Igaz, általában a Miskolcon vetített fesztiválfilmek közönsége is megtölti a Művészetek Háza Miskolc (MÜHA) nagy nézőtermét, de Veszprémben még a kisebb vetítőtermek ajtói is telt házzal zárulnak (ez nem mindig mondható el a CineFestről). Tehát úgy látszik: a magyar film ügye iránt fogékonyak tényleg elutaznak Veszprémbe és a két tóparti település filmszínházi-szabadtéri vetítéseire, ahol ezúttal is számos helyi nézővel, valamint több budapesti, székesfehérvári és soproni érdeklődővel is összefutottunk. Nyilván önmagáért beszélő hívószó az 500 forintos egységes jegyár (országszerte a 2200-2500 forint számít átlagosnak) és a mozikból már kihullott filmek pótlási lehetősége, de az öt idei premier ugyanúgy sikernek könyvelhető el, mint a tavalyi év legjobb vagy legjobban szeretett alkotásainak közönségtalálkozóval egybekötött vetítései is.

Szabadtéri vetítésekre telt meg a veszprémi Óváros tér (Fotó: Mikó Vencel)

 

Buvári Tamás érzéki road-movie besorolású filmje, A másik érintése a saját korábbi regénye, a Nekem ti voltatok adaptációja. Az alkotó a Magyar Mozgókép Fesztiválon elmondta: elsőként az Orbán Levente és Trokán Anna főszereplésével készült, balatoni helyszíneken játszódó történetet filmforgatókönyvként írta meg, a regény ezután született (2016-ban már limitált kereskedelmi forgalmazásba került), de a film végleges szkriptjét ezután még átdolgozta. Egy másik premierfilm, a Mellékszereplők közönségéből sokan már csak a földön kaptak helyet a fesztivál kezdetén átadott Foton audiovizuális centrumban – a helyszínnek egyébként minden esélye megvan arra, hogy Veszprém egyik kulturális csomópontjává nőhesse ki magát. A Sopsits Árpád rendezésében és produceri, zeneszerzői és szereplői (!) közreműködésével készült tévéfilm személyes munkának látszik, már csak azért is, mert a színészek a saját nevükön szerepelnek (az egyik főszereplő, Farkas Franciska páratlan eszközökkel dolgozik), Sopsits pedig magára is szerepet osztott ebben a férfi-női relációkat elemző mozgóképben. Hiába volt jelen a bemutatót záró közönségtalálkozón Szabó Mátyás, a film rendezője és két főszereplője, Vilmányi Benett és Hartai Petra, a Látom, amit látsz című (sokáig Vándorló levelek munkacímen futó) romantikus játékfilm még azzal sem nyűgözte le túlságosan a megilletődött nézőket, hogy az „első magyar szubjektálós filmet” ülték végig.

A játékfilmek közül a legnagyobb várakozás talán Tiszeker Dániel és Lévai Balázs közös rendezését, a 83 ezres nézőszámával a tavalyi év legnagyobb mozisikerének számító Nyugati nyaralás című, nyolcvanas évekbeli komédiát előzte meg (nem meglepő, hogy végül a Maurer család históriája kapta a közönségdíjat a Magyar Mozgókép Fesztiválon), amely eredetileg tavaly ősszel, a CineFesten debütált. A közönségfilmeknek jó felvevőpiaca volt: Zákonyi S. Tamás a magyar férfi vízilabda-válogatott által Kemény Dénes szövetségi kapitányi irányítása alatt elért sikerekről szóló, fájdalmasan hosszú, viszont értékes dokumentumfilmje, A nemzet aranyai és Kerékgyártó Yvonne balatoni coming-of-age habfürdője, a szerethető Együtt kezdtünk rengeteg nézőt csalt a helyszínre. Ugyanez elmondható számos televíziós munkáról és hosszabb-rövidebb dokumentumfilmről, köztük rosszabbakról (például Vitézy László fekete-fehér történelmi filmjéről, a Kovács Erzsi énekesnő és Szűcs Sándor újpesti labdarúgó tragikus szerelmét bemutató, Az énekesnő című televíziós drámáról) és ígéretesebbekről is (ilyen Mudry Péter szerelemprojektje, a Szentkatolnai Bálint Gábor XIX–XX. századi nyelvész, eszperantista elfeledett munkásságát leporoló A vasfejű székely, amely rosszul szerkesztett és vizuális újdonsággal sem kecsegtet, de a története beszippantja a nézőt, vagy Lakatos Róbert nagyszerű doksija, a Ki kutyája vagyok én?, amelyben a kisebbségi magyarként Erdélyben élő alkotó fajtatiszta magyar kuvaszának keres párt). Ha most nem vagyunk lenyűgözve a műsorra tűzött filmektől, az talán azért is lehet, mert a tavalyi és (eddig) az idei év nem a magyar film új hőskoraként vonul be a filmtörténetbe.

Veszprémben a szakmai programoknál a gasztronómiai kínálat izgalmasabbnak ígérkezett, és nemcsak a filmesek, színészek és médiaemberek törzshelyévé előlépett Papírkutyára meg a hamburgerekre, csárdákra, bárokra és pincékre gondolok, hanem az olyan különleges vacsora- és kávézási lehetőségekre, ahol a filmek alkotói is jelen voltak. Sokféle koncerttel és tipikus bulikkal is készültek a szervezők, amelyek két helyszínen, az impozáns Óváros téren és az említett Fotonban kaptak helyet. Talán a fentiekből is nyilvánvaló, hogy a Magyar Mozgókép Fesztivál a körülményekhez képest mindent megtesz azért, hogy valóban jó filmfesztivált nyújtson – azt pedig már csak remélni tudjuk, hogy az EKF utáni évben is fennmarad, fejlődni és növekedni tud.