Beckett magával ragadónak találta a történetet, és elmondása szerint ez volt a legjobb dolog, ami csak a darabjával történhetett. 1985-ben Jan Jönson svéd színész úgy gondolta, hogy hasznos lenne, ha a börtönben egy drámafoglalkozás keretein belül a rabokkal begyakorolná Beckett híres darabját, hogy aztán együtt elő tudják adni egy színházban. A helyszín a maximális biztonságú Kumla börtön volt, ahol Jönson több mint egy éven át gyakorolta a darabot a színészeivel. A darabot végül kétszer nagy sikerrel eljátszották, hogy aztán az igazi nagy előadás egy göteborgi színházban legyen. Akkora volt a hírverés körülötte, hogy sajtótájékoztatót is tartottak az előadás előtt, így különösen nagyot szólt, amikor nem sokkal a kezdés előtt a „színészek” arra használták fel az alkalmat, hogy elszökjenek. Jönson azt gondolta, hogy óriási blamázs várja, amikor kiáll a közönség elé, hogy bejelentse az előadás elmaradását, ám a közönségnek olyan átéléssel mesélt a szerepeket játszó rabokról és az előadásuk történetéről, hogy gyakorlatilag egy egyszemélyes színházi est alakult ki a furcsa kényszerhelyzetből, ami után hatalmas tapsot kapott, és később valódi színházi turné kerekedett belőle, ahol a színész már egy kicsit összeszedettebben tudta újra meg újra elmesélni ezt a nem mindennapi sztorit. Kisebb csoda, hogy 1985 után közel negyven év kellett ahhoz, hogy a filmesek is érdeklődni kezdjenek Jönson és a színházcsináló szökevények története iránt, ráadásul a jogokat nem svéd, hanem francia filmesek vásárolták meg. A cselekményt nemcsak Svédországból Franciaországba helyezték át, hanem időben is arrébb pakolták: a nyolcvanas évekből napjainkba. Ez már önmagában elég sok változtatás ahhoz, hogy ne lehessen a filmen számon kérni a valósághűséget. Emmanuel Courcol rendező-forgatókönyvírónak láthatóan nem az volt a célja, hogy ragaszkodjon az igaz történet részleteihez, inkább csak vázlatnak, ötletadónak használta azt, hogy egy igazi léleksimogató mozit készítsen arról, milyen gyógyító hatással lehet az emberre a művészet még abban az esetben is, ha olyanokhoz ér el, akik első blikkre egyáltalán nem tűnnek fogékonynak rá.
Courcol A nagy előadás című filmjét eredetileg a 2020-as Cannes-i Filmfesztiválon mutatták volna be, aminek beválogatták a programjába, csakhogy a vírushelyzet miatt le kellett mondani a fesztivált. Emiatt az ottani filmek nem kapták meg azt a hírverést, ami kijárt volna nekik, és ezért fordulhatott elő az, hogy egy ilyen kifejezetten közönségbarát alkotás a magyar mozikat is kikerülve egyből egy streaming szolgáltató, az HBO Max választékában debütált. Courcol filmjének középpontjában a darab rendezője, Étienne Carboni (Kad Merad kissé morózusan játssza a figurát) áll, aki egy kollégáját váltja a börtönben a drámaórák új vezetőjeként, és mivel állatmesék helyett ő végre valami mással próbálkozik, gyorsan letöri a rabok kezdeti ellenszenvét és nyeri el a bizalmukat. A nagy előadás a kezdeti próbák nehézségeitől követi végig a teljes próbafolyamatot, eljutva az első előadásig, majd az ezt követő turnéig, hogy aztán a nagy szökésben és annak következményeiben csúcsosodjon ki – vagyis ha részleteiben nem is, de alapjaiban azért követi az eredeti történések fő vonalát. A film azonban nem mentes a problémáktól. Ez leginkább abban jelenik meg, hogy túl sok mindent próbál belezsúfolni a 105 perces játékidejébe. Egyrészt egy sok hónapos próbafolyamatot követünk végig, miközben Étienne mellett meg kellene ismernünk a rabokat is, akikkel együtt dolgozik, a börtönigazgatót, akinek fontos szerep jut abban, hogy a darabot bemutathassák – és még nem is említettük a főhős lányát, vagy a kollégáját a színházból, meg azt az egy-két börtönőrt, akikre jut egy kis játékidő. Azt pedig nem is említettem: a filmnek azt is be kellene mutatnia, miért van plusz jelentősége annak, hogy a rabok épp a Godot-ra várvát próbálják, ami számos jelenet bemutatásával bontakozik ki előttünk. Emmanuel Courcol ennyi szereplőt és ennyi témát képtelen kézben tartani: meg kellett volna kurtítania a szereplők és a konfliktusok számát – a főhős lányának hiánya például egyáltalán nem lenne fájó –, de mivel ezt nem tette meg, A nagy előadás a mélységek helyett sokszor csak a felszínt kapargatja. Szerencsére Kad Merad így is a hátán viszi a produkciót, és akad egy-két életteli, aranyos pillanat is (például amikor a rabok egy előadás sikerét meztelen pezsgőzéssel ünneplik), sőt a film végén a főhős szökés utáni nagymonológja a színpadon valóban meghatóra sikeredett. Mégis, minden pozitívuma ellenére azt éreztem, hogy A nagy előadás nem tudja teljesen kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket, és egy nagy érzelmeket kiváltó, elgondolkodtató film helyett csak egy kedves, de nem túl mélyre ásó filmet kapunk.
A nagy előadás az HBO Max kínálatában látható.
