Ezek nemcsak amolyan rideg számok, akad mögöttük valódi logika. A mozijegy nem olcsó mulatság, ha pedig a néző kifizette az árát, szeret minél többet kapni érte. Nem véletlenül terjedt el az egész estés film kifejezés: azt jelenti, hogy a film egy félig-meddig egész estét kitöltő szórakozást ad a nézőjének. Ha ezzel az alkotó szembemegy, és a műve mondjuk hatvan perc után véget ér, sok néző élheti meg csalódásként, hogy „ilyen kevésért ilyen sokat” hagyott ott a jegypénztárnál. Bár a modern, nagyvárosi ember folyton arra panaszkodik, hogy semmire sincs ideje, a moziba érve a többség hirtelen időmilliomossá válik, örömmel tölt el két és fél órát egy nulla történettel bíró látványfilm társaságában, és valósággal felháborodik, ha olyan filmet kap, ami másfél óra után véget ér. A kisfilmeknél viszont más a helyzet. Ezeket jellemzően filmfesztiválokon, úgynevezett kisfilmes blokkokban fogyasztják az emberek, és a szervezők azért nem szeretik a hosszú kisfilmeket, mert ha helyet adnak nekik, kevesebb filmnek jut hely egy-egy blokkban. Ezért is számít egyfajta szentségtörésnek, ha egy rendező a kisfilmjével túllépi a félórás játékidőt.

A fentieket nézve jól látható, hogy harminc és hetven perc között létezik egy „senkiföldje”. A maga negyvenhat perces hosszával ide érkezett meg Nagy Borús Levente Tantrum című alkotása, ami ugyan tavaly ősszel megjárta a hazai mozikat, de ezzel a játékidővel sokkal nagyobb esélye van a sikerre egy streaming szolgáltató kínálatában, ahol nagyrészt eltűnik a hossz miatti „diszkrimináció”. A rendező ráadásul nemcsak a játékidő szempontjából állított korlátokat maga és a filmje elé: a Tantrum gyakorlatilag egy egyszereplős, egysnittes produkció. A kamera kizárólag a főszereplőt mutatja, aki egyetlen - bő negyvenperces - nagymonológot mond fel nekünk, méghozzá vágás nélkül. Ezt hallva nem feltétlenül az jut eszünkbe, hogy rohannánk érte a moziba, és ezért is van most jobb helyen a film az HBO Max kínálatában.

 

Mivel egy ennyire egyszerű szerkezetnél nagy filmtechnikai bravúrokra nincs szükség, elsősorban két dolgon áll vagy bukik az alkotás sikere: a forgatókönyvön és a főszereplőn. Az előbbi az alapfelállás miatt rögtön egy nagy hendikeppel indul: a Tantrum egy több mint negyven percen át tartó nagymonológ, ahol a főhős ugyan láthatóan beszél valakihez, ám a beszélgetőpartnere a játékidő alatt egyáltalán nem válaszol. Márpedig ez így kissé hihetetlen, mert még egy monologizáló figura is igényli, hogy időnként megszakítsák őt egy egyetértő tőmondattal, visszakérdezéssel vagy hasonlóval. Jót tett volna a szöveg természetességének, ha Károly beszélgetőpartnere is szólhat időnként, bár ezzel a film slusszpoénját előre lelőtték volna. Így azonban Nagy Zsoltnak jutott a feladat, hogy egy nem annyira természetes helyzetet megpróbáljon természetessé tenni – és ő szerencsére van akkora formátumú színész, hogy megtegye ezt. Egy-egy odavetett káromkodást néha kicsit soknak és mesterkéltnek éreztem ugyan, de ezek már olyan apró, szubjektív finomságok, amiken nem érdemes igazán fennakadni: a Tantrumnak összességében jól felépített, erős szövegkönyve van, jó dumákkal, többségében természetes szófordulatokkal, és mindezt egy hihető karakter szájából kapjuk. Igazából nem tudjuk, Károly pontosan hol van, egy asztalnál vagy egy bárpultnál. Az a fajta nagymenő menedzser fickó, akinek jól megy a szekere, de most egyik pillanatról a másikra összeomlott az élete, és úgy érzi, ezt el kell mesélnie valakinek. Gyakorlatilag egy teljes élettörténet rövidített változata belefér a bő negyven percbe. Megismerhetjük Károly gyerekkorát, a szüleit, a gyerekkori barátját, Zsoltit – neki fontos szerepe lesz a monológban később is –, a feleségét, a lányát, a munkáját, az új asszisztensét, és azt, hogy milyen bonyodalmakat okozott az életében egy munkatársával való sörözés. Nagy Zsolt kellő arroganciával alakítja a szerepet, az a fajta kissé antipatikus figura, akit ugyan nem kedvelsz, mégsem tudod levenni róla a szemed, és az is izgalmas, hová lyukadhat ki ez a megcsalással, zsarolással, féltékenységgel és hiúsággal teli történet. Külön izgalmassá teszi a Tantrumot, hogy Nagy Borús Levente író/rendező szerint a film valójában egy trilógia nyitó darabja: a második részből ugyanezt a történetet a legjobb barát, vagyis Zsolti karakterének szemszögéből nézhetnénk végig, végül egy trilógiazáró darabként láthatnánk az igazságot, vagyis azt, hogy mi történt valójában Károly és Zsolti között, hogyan süllyedt ilyen mélyre a barátságuk az évtizedek alatt. Ezek ambiciózus tervek, melyek remélhetőleg egyszer megvalósulnak majd, de a Tantrum szerencsére ettől függetlenül is egy klassz, ambiciózus és az ambícióját jól használó film lett, Nagy Zsolt lehengerlő remeklésével.

 

A Tantrum az HBO Max kínálatában látható.