Filmjei többnyire a társadalmi drámák okainak, nem látható összefüggéseinek feltárására, a nyers történelmi valóság brutális ellentmondásainak átvilágítására épülnek. Kíméletlen következetesség és érzelmeket is felkavaró mélység jellemzi ezeket a vizuális alkotásokat – dokumentum- és fikciós filmjeit.

Pályája kezdetén dokumentumfilmjeinek, a Tagfelvételnek, a Rejtett hibának, a Hogy a lifttel mennyi baj van! címűnek főszereplője inkább az ügy volt, s csak másodsorban az ügyet átélő emberek. Ez később – különösen dokumentarista játékfilmjeiben – Békeidő, Vörös föld, Úgy érezte, szabadon él – előnyösen változott, s az ügy és az emberábrázolás szerves egésszé válva teremti meg azt a hatást, melynek során az „ügyet” a néző felkorbácsolt érzelmekkel követi – azonosulva vagy ellenkezve a vásznon, a képernyőn látható szereplők karakterével.

Ebből az egész történetből – bármennyire illendő is lenne –, nem hagyhatom ki magamat, mivel életünk hol szoros alkotói, baráti kapcsolatban egymás közelségében zajlott, hol ellentétes tartalmi koncepciók miatt távol kerültünk egymástól. Volt olyan időszak is, mikor szóba sem álltunk egymással, de ezek az átmeneti ellentétek nem befolyásolták életre szóló szövetségünket….

Huszonnyolc évesek voltunk, amikor 1968-ban mindkettőnket felvettek a Színház és Filmművészeti Főiskolára, Herskó János osztályába. Jó helyre kerültünk, mert Herskó alapállása az volt, hogy a filmhez – a jó filmhez – a valóság megismerésén keresztül vezet az út. Herskó azonban hamar magunkra hagyott bennünket – disszidált, ahogy akkor mondták –, de számunkra a valóság kutatásának igénye örökre megmaradt. Már a főiskolán is több vizsgafilmünkön közösen dolgoztunk.

Végzett filmesként, 1973 körül, tudtuk, hogy miben élünk – de ha kétségekkel telve is, ott volt bennünk a cselekvési vágy, élt bennünk a remény, a közösnek képzelt jövő, hajlamunk volt a csapatmunkára, a kontrollt jelentő közösségre.

Vitézy Lászlónak komoly szerepe volt A nevelésügyi sorozat meg a Budapesti iskola filmvonulatának megvalósulásában; a sokaknak menedéket adó Társulás Stúdió létrehozásában és működtetésében…

Első komoly és szokatlan közös munkánk, az öt rendező által készített Nevelésügyi sorozat kapcsán Vitézy így fogalmazott: „A dokumentumfilm szerintünk a társadalom önismeretének eszköze; magának a dokumentumfilmezés gyakorlatának kellene a megismerés funkcióját betölteni. Mi nem kész elmélet, nem előregyártott koncepció igazolását keressük a valóságban. Nem az előre kialakított ítéletünkhöz kutatjuk fel a megfelelő dokumentumokat, embereket, szituációkat, hanem mint valóságos összefüggéseket feltárni, bemutatni akaró, kíváncsi emberek megyünk forgatni. A megismerési folyamat analógiájaként véghez vitt dokumentációs munka, a folyamat lekövetése objektívabb eredményhez vezethet, mintha a rendező a valóságot előre megtervezi.”

Ezt a néhány sort tekinthetjük ars poétikájának is.

Sikeresen induló dokumentumfilmes pályája során – elsősorban a filmek elfogadási nehézségei miatt érzett bizonytalanság miatt – a televízió felé fordul; több éven keresztül pécsi és budapesti kis televízióknál vállalt rendezői és vezetői munkát, mely nem szüntette meg játékfilmes ambícióit, de egyértelműen érezhetővé tette, hogy fő alkotói és szervezői területe a televízió világa lesz. Ehhez természetesen a televíziók előtt álló egyértelműen hatalmas perspektíva: a nézettség kimagasló lehetősége és a film- és mozivilág egyre jobban szembeszökő végelgyengülése is hozzájárult.

Vitézy László munkásságát nemcsak filmes pályája miatt értékelik sokra; ő volt a Mozgókép Demokratikus Szakszervezet egyik alapítója, majd később a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligájának ügyvivője… Már a rendszerváltást megelőzően személyesen is részt vett társadalmi-politikai szervezetek mindennapjaiban, hogy lendületes egyénisége és meglátásainak pontossága jelentősen hasznára válhasson a társadalmi téren folyó küzdelmeknek.

Alkatához, szemléletéhez mindig is közel állt a televíziózás. A rendszerváltozás utáni évek napról napra adódó konfliktusaihoz megkereste a legmegfelelőbb képernyős formát. 1991-től 2002-ig készítette a Háló című dokumentum- és vitaműsor-sorozatot, főleg a társadalomból kiszoruló, periférián élő emberekről. A drog- és alkoholfüggőkről is több filmet forgatott, az Úgy érezte, szabadon él címűt már 1984-ben.

Az egyik legtehetségesebb riporterrel, Betlen Jánossal forgatta hosszú évekig a Jani házhoz megy című műsort, amelyet lényegében a nézők szerkesztettek, hiszen az ő leveleik, panaszaik nyomában indultak el kideríteni az igazságot, amit persze nem mindig lehetett, hiszen a valóság sohasem fekete-fehér. A Théma című, hetente ötször tizenöt-húsz percben jelentkező sorozatról egy ellenzéki kritikus írta: „A legfőbb tananyag, a világos beszéd, a jól artikulált gondolat és az emberszeretet.”

Aztán a véletlen úgy hozta, hogy a következő héten, a Medgyessy-kormány hatalomra kerülésekor Vitézy már be sem léphetett a televízióba. A politika sajnos nem tudja, hogy a kultúra a folytonosság. Ott a Kőmíves Kelemen-i példa járja: amit raktak estig, leomlott reggelre.

Utolsó alkotói korszakában már nem politizált a képernyőn, hanem a magyar klasszikus irodalom egyik legnagyobbjához, a magyar lélek egyik legjobb ismerőjéhez, Móricz Zsigmondhoz fordult, s egymásután forgatott műveiből tévéjátékokat, de persze nem hagyta abba a történelmi valóságot feltáró televíziós játékfilmek rendezését sem.

„Minden filmem előtt kutatásokat végeztem – mondta Vitézy Az énekesnő című alkotása kapcsán egy interjúban –, beszélgettem az emberekkel, akik megélték azt a kort, amelyről éppen forgattam… A hatalom emberei mindig mindent bevetettek, hogy a valóság ki ne derülhessen…”

Égre törő, nagyszabású tervét, hogy a minden időben elhazudott Sinka István ötven versét a Hortobágyon kiváló színészek közreműködésével rögzítse, s azt ötven estén át sugározza a televízió, már nem tudta megvalósítani.   

Ma a magyar dokumentarizmus és a magyar televíziózás jelentős személyiségét kísérjük utolsó útjára… Emlékét őrizzük ameddig élünk, és minden erőnkkel azon leszünk, hogy példaértékű munkássága és fontos alkotásai a jövő generációihoz mindenképpen eljuthassanak.

Elhangzott az Óbudai temetőben 2024. február 23-án

Nyitókép: Vitézy László 2021-ben
Fotó: MTI/Cseke Csilla