A kétféle stílus egyazon fórumon szerepeltetése nemegyszer okozott éles szituációkat, az Illés együttes ötvenöt évvel ezelőtt éppen ezért távol is maradt a rendezvénytől, az Omega pedig más okból ugyan, de kénytelen volt lecserélni gitárosát. Az Illésnek már az első, 1966-os Táncdalfesztiválon meggyűlt a baja a kritikusokkal és a társadalom idősebb tagjainak jó részével a Még fáj minden csók című szám előadásmódja és hazai viszonyok közötti újszerű, merőben szokatlan „beates” hangszerelése miatt. A szűkre szabott mozgástér okozta, hogy az Illés nem is indult az 1967-es Táncdalfesztiválon, ezzel is fityiszt mutatva a korszak nagy megmondóembereinek. Szörényi Levente ma is élénken emlékszik erre:
Akkoriban kötéltánc volt az egész. Nemcsak a közönséggel, hanem a hatalommal elfogadtatás is. Látszott, hogy mindenáron nem akarnak sem minket, sem a műfajt a föld alá nyomni. De legalább szem előtt voltunk. Szóval nemcsak kötéltánc volt ez, de kötélhúzás is. Miközben a kötélen táncolsz, innen is, onnan is rángatják a kötelet, és billeg az Illés szekere. Amikor meghirdették az első fesztivált, dacosak voltunk, és bár ciki volt, de elmentünk játszani. Tudtuk: az egész ország lát majd minket. Erős nótánk volt, innen lehet számítani a tényleges generációs szakadást. 1966-ban nagyon beindult a bicikli, és úgy gondoltuk, hogy a következő táncdalfesztiválra már nem adunk be dalt, mehetnek ezek a francba. Aztán az 1967 után eltelt újabb esztendő elég volt ahhoz, hogy rájöjjünk: lehet ezt mondani, de a televízióval mégiscsak országos figyelem jár.
Szörényi Levente és Bródy János A Koncerten 1981-ben, Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
A közvélemény akkor úgy gondolta, hogy Vitray Tamás televíziós műsorvezető-szerkesztőnek szántuk, mert amikor élő adásban megkérdezte tőlünk, hogy 1967-ben mivel szerepelünk a következő Táncdalfesztiválon, nagy meglepetésére azt válaszoltuk, hogy nem indulunk. Persze erre ő rávágta, hogy nem a Táncdalfesztivál lesz szegényebb, ha mi távol maradunk, és elvette Levente elől a mikrofont. Évek múlva egyszer egy másik műsorban meg is kérdezte, hogy tényleg erre reagálva írtam-e ezt a szöveget, de az igazság az, hogy a dal már készen volt az ominózus eset előtt. Viszont sokan úgy értelmezték, hogy ez személyesen Vitraynak szól, holott ez mindenkinek szólt, aki visszaélt a hatalmával, így az összes akkori pártfunkcionáriusnak és kiemelt vezetőnek.
Az Omega: Debreczeni Ferenc, Kóbor János és Mihály Tamás, mögöttük Molnár György és Benkő László, 1976 Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Az Omega életében is vízválasztó volt 1967. Az együttes tagjainak többsége ekkor diplomázott, és el kellett dönteniük, hogy zenélnek vagy civil foglalkozást választanak-e a továbbiakban. Varsányi István és Kovacsics András már korábban is hezitált, hogy lehet-e ezt ezen a szinten tovább folytatni, ha mellette mérnökösködnek. Kóbor Jánosban is voltak kétségek, ekkor már egy éve diplomával a zsebében gondolkodott, hogyan tovább. 1967-ben Zalatnay Saroltát kísérték a Táncdalfesztiválon, aki első helyezést ért el Majláth Júlia és Fülöp Kálmán Nem várok holnapig című szerzeményével. Már ezen a fellépésen lehetett tapasztalni az átmenetiséget amatőr és profi korszakuk között. A basszusgitáros Mihály Tamást, aki Varsányi István helyére lépett, tagként köszönthették soraikban. Ugyanakkor Kovacsics András az elődöntőben még gitározott náluk, a döntőben viszont már Molnár György „Elefánt” pengette a szólógitár húrjait. Ahogy Kóbor János mesélte:
Presser Gábort eredetileg inkább haverként, félig-meddig külsősként hívtuk meg játszani, amikor nagyot alkotott a Nem várok holnapig hangszerelésében. Tehát ő menet közben lett Omega-taggá. Persze mi sem voltunk mentesek a kezdet kezdetén az Illés befolyásától, az általuk használt gitárwampek sok ötletet adtak.
A Táncdalfesztivált alapvetően a Stúdió 11 és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara vitte a hátán, valamint a kísérőzenekarok, mint az Express, akik szintén profik voltak, s ekkoriban Kóbor János véleménye szerint az Omega még egy kicsit kilógott a sorból. Ebből lett aztán a konfliktus a csapatban: amikor a próbán Kovacsics Öcsi és Kóbor János többször is elrontotta a dal kétszólamú, egymásnak felelgetős betétjét, a zenészek Öcsi nyakába varrták, mondván, mégiscsak ő a szólógitáros, Mecky „csak” a ritmusgitáros volt. Kóbor Jánosnak erről is voltak emlékei:
Ez a talán kissé túlzó és igazságtalan hozzáállás felbőszítette a szólógitárosunkat, aki otthagyott minket, mi meg idegesek és bizonytalanok is lettünk, hogy ezt a malőrt hogyan oldjuk meg. Végül az Atlas együttesből „Manó”, polgári nevén Szabó György ajánlkozott, aki átvette a szólamomat, Mihály Tamás pedig Kovacsicsét, míg én a basszus szólamot egy tizenkét húros gitáron hoztam az elődöntőben. Az ügy további kellemetlen pikantériája: Öcsi estére visszajött, hogy játsszon velünk, de már nem vettük vissza. Nem azt éreztük, hogy jobbak lettünk nélküle, inkább azt, hogy megúsztuk a blamát és helytálltunk. Szóval jól megkevertük a lapokat, de továbbjutottunk a döntőbe, és kerestünk egy állandó, igazi szólógitárost. Laux és Benkő fel is kerekedett, hogy a balatonszemesi KISZ-táborban fellépő Decca zenekarban játszó Molnár Gyurinak szóljon, hátha van kedve velünk zenélni. Régóta ismertük egymást, próbaidőre elvállalta a feladatot, de véglegesen csak 1967 őszén döntött mellettünk. Eleinte azért ingadozott, mert az Omegának akkor még nem voltak színpadképes saját szerzeményei, s ezt hiányolta, meg az is zavarta, hogy hat évvel fiatalabb Benkő Lacinál, Laux Józsinál és nálam, s ez abban az életkorban valóban nem volt elhanyagolható.
Nyitókép: Szörényi Szabolcs, Bródy János, Szörényi Levente, Pásztory Zoltán és Illés Lajos a Sándor Pál rendezte Add a kezed (Illés Show) című zenés film forgatásán 1972-ben Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
